Teljes név: Benjamin Gregory Palmer
Becenév: Benji, Ben, Greg
Születési Dátum: 1963. December 27.
Születési hely: Kanada, Toronto
Kor a játék kezdete idején: 42
Nem: férfi
Faj: vérfarkas



Élettörténet:
Az élet útkereszteződések tömkelege. Csak te döntöd el, hogy melyiken mész tovább.
Mikor megszülettem, sokak számára ünnenap volt, mások számára gyász. Ugyan szilveszterre volt kiírva a szülés, de úgy tűnt én nem bírom ki addig és a családommal akartam ünnepelni, csakhogy...valami közbejött. December 27-e az én szülinapom és valakinek az a nap, amikor eltávozott az élők sorából. Nehéz nem magadat okolni amiatt, hogy a saját anyád belehalt a szülésbe, s egy titkot is magára vitt a másvilágra. De ezt hagyjuk későbbre.
Apám, Gregory nevezetes ember volt Torontoban, mindenütt dícsérték a munkáját, csakhogy neki ez sem volt elég. Na nem azért, mert telhetetlen volt, csak egyszerűen nem szeretett volna minden nap elmenni amellett a kórház mellett, amiben feleségét vesztette, így elhatározta, hogy érdeklődik valami külföldi munka után. Én még kisfiú voltam, nem teljesen értettem mi is az a "külföld", de tudtam, hogy ebbe nekem nem lehet beleszólásom. Noha apa alig van itthon és dadust fogadott mellém(aki egyébként kedves volt velem, de feleannyira sem talpraesett), én bízok benne, hogy nem menekül, hanem új életet akar kezdeni, de azt is tudtam, hogy amíg mi együtt leszünk, ő nem fog tudni szabadulni anyám emlékétől, ahogyan én sem.

Hat éves lehettem, mikor apa egy eléggé figyelemfelkeltő ajánlatot kapott az akkori főnökétől, aki szintén tisztában volt a céljaival. Aznap emlékszem, tojásrántottát ettem, aminek az alját mindig odaégette Marcey, a gondozóm, s mindketten arra lettünk figyelmesek, hogy az ajtó hatalmasat csapódik és szülőm jelenik meg benne, arcán hatalmas vigyorral. Marceyval egymásra néztünk és tudtuk, hogy itt a búcsúzkodás ideje. Már egészen hozzámnőtt, na nem olyan volt, mint egy anya, de egy nővérnek tökéletesen megfelelt, így nem is kell mondanom, hogy megsirattam őt.
Másnap már utaztunk is a nevezetes Kubába, akkor ültem először repülőn. Azt hiszem elég, hogyha annyit mondok, hogy azóta sem szívesen megyek bárhová is az égben. A felszállástól kezdve apa beavatott minden apró részletbe: hogy ő mostantól főnök lesz, lesz egy új házunk és akár kutyát is kaphatok, hogyha nagyon szeretnék. Havanna csodás hely volt, ugyanúgy, ahogyan a tenger is. Ahogyan kezdtem hozzászokni az új környezethez, úgy kezdtem el cseperedni és iskolába járni. A szomszéd fiúval sokat játszottam, apa is kijött a szüleivel, minden jól kezdett alakulni az új élet kiépítéséhez. Kezdett volna.
Az első nap borzalmas volt. Nemhogy egy barátot sem találtam magamnak, de még egy olyat sem, aki szóba állna velem...Ez nagyon rosszul esett, mert az osztálytársam lett a szomszéd fiú, nem is olyan rég még egymással beszélgettünk, de ő inkább beleolvadt a környezetbe, nehogy valaki őt is kiközösítse. Ekkor döntöttem úgy, hogy keresek magamnak egy hobbit, valamit, ami elfeledteti velem az iskolás napok magányát. Édesapámnak erről persze egy szót sem mondtam, de biztosan gyanakodott valami ilyesmire, mert sokszor rákérdezett a sulira, bár lehet csak én következtettem rosszul. Egy év telt el és rá kellett döbbennem, hogy egyedül nem fog sikerülni a választás. Egyik szabadnapján elrángattam a városba, hogy nézzünk valamit, ami nekem tetszhet vagy lefoglalhat. Estig jártuk a boltokat, de csak plüssállatokat és egyéb badarságokat nyomtak a kezembe. Meg kell, hogy mondjam szeretem őket, de én most valami komolyabbra gondoltam, amit az egyik kirakatban meg is találtam: Egy fényképezőgép. Akkor még nem tudtam miért, de apa arcán meghatódott mosoly látszódott, s némán hazavezetett. Az ilyenkor elmaradhatatlan hisztire azonban fel sem figyelt, csak ment tovább. Otthon voltunk és én nagyon haragudtam rá, egészen addig, míg az egyik fiókjából ki nem húzott egy teljes hasonmását a kirakatban lévő gépnek! Én tátott szájjal néztem őt és a nyakába ugrottam. Soha nem voltam még ilyen boldog.
Nem voltak kitűnő tanulmányi átlagaim, de ahhoz pontosan elég, hogy ne bukjak meg semmiből - s így az általános iskolát elhanyagolva, csak a képeknek élve fotóztam mindent, ami a szemem elé került.

A középiskola már nehezebbnek számított és egyúttal könnyebbnek is. Akarva-akaratlanul kezdtem férfiasodni, a vállam egyre nagyobb és szélesebb lett, úgy éreztem mintha megnyújtottak volna, mikor az első félévi méretkezéseken voltunk rá is döbbentem, miért. 8.-ban a törpnyi 165cm-emmel senkit nem múltam felül, most viszont 175 vagyok, amit szinte észre sem vettem. A gimiben megvoltak a számonkérések, az alap követelmény, aminek próbáltam minden nap eleget tenni és kibírni hétvégéig, hogy vegyek egy kis levegőt. Na ne képzelje senki, hogy én olyan szívesen tanultam és saját magamnak bizonyítottam...Nem. Egy lány, Jane volt ennek a dolognak a "bűnbakja". Gyönyörű szőke hajával teljesen levett a lábamról, s neki szerettem volna bebizonyítani, hogy nem vagyok senki.
A kocka viszont fordult, Caleb-bel, a focicsapat kapitányával járt, egészen a középiskola végéig.
Teljesen kétségbe estem, mikor az érettségi előtt egy hónappal hirtelen láz és végtagfájdalom kezdett gyötörni. A láz heves volt és forró...úgy éreztem, mintha az egész testem égne. Már volt részem szimpla náthában és akkor sosem volt étvágyam, most pedig úgy éreztem, hogy a hűtő tartalma nem elég ahhoz, hogy csillapítsa az étvágyamat. A szédülés is kerülgetett, de én mentem iskolába, már csak azért is, hogy lássam Jane-t, még akkor is, ha azzal az üresfejű melák fogdossa őt. Akárhányszor rá gondolok, a féltékenység és a düh keveréke fortyog bennem, de nekem Jane többet ér annál, hogy bármit is tegyek Caleb-bel. Csendben tűrtem, ahogyan csókolja őt, mikor beletúr a hajába...
~ Ezt én is megtehetném! ~ Ordítottam magamban minden nap, s ahogyan teltek az iskolából fennmaradt utolsó tanítási napok, egyre indulatosabb lettem. Izmaim is megerősödtek, bár fogalmam sem volt miért, hiszen nem járok erősíteni, háromszor ha voltam edzőteremben. Arra fogtam, hogy ez biztosan azért van, mert férfiasodom...Azt viszont már nem tudtam saját magamnak megmagyarázni, hogy miért érzem messziről meg más illatát. Olyan, mintha mellettem állna a személy. Például az igazgatónő jellegzetes orgona illatú parfüme vagy az osztálytársam, Dean összekevert kémiai vegyszerének szaga, amit ő spraynek hív...

Hazamentem, felőrölve. Apa ma nem ment munkába, nem mondta el miért, csupán egy naplót nyújtott át nekem, én elvettem ugyan, de nem néztem bele, csak felvittem az emeletre és ledobtam az ágyamra, a táskát pedig a sarokba vágtam, de hamar rájöttem, hogy ez nem elég a dühöm nyugtatására.
A tévét bekapcsolva a hangok behatoltak a fülembe, mégis az odalent tartózkodó apám szavait tökéletesen hallottam, ahogyan jajgat és ismételgeti azt a három szót egyfolytában: nem hiszem el.
Le kellett feküdnöm egy kicsit az ágyra, mert nagyon rosszul lettem. Ahogyan megfogtam a karomat szinte égette a kezem. Lázam volt, a végtagjaim zsibbadásig fájtak és én nem tudom mit tehetnék. A láz álomba ringatott, s így pihentem három kerek órát. Este negyed tizenegykor felültem az ágyról abban reménykedve, hogy valamennyivel jobb lesz...De csak rosszabb. Megéreztem annak az embernek a szagát, akit a pokolra küldenék, amiért elvette tőlem azt a lányt, akit szeretek... Caleb.
Mondanom sem kell rögtön kiszaladtam a házból, de nem láttam sehol. Azt hittem itt van a közelben, vagy elbújhatott valahová? A szagát tökéletesen éreztem, azt a mentollal keveredett tintaszagú förmedvényt, egy kis izzadságszaggal a tetején.
Mi mást tehettem volna, elindultam a tengerpart irányába, ami most, ezen a késői órán kihaltnak bizonyult. Lerúgtam magamról a cipőt, s hogy lázamat csillapítsam betettem a vízbe mindkét lábam. A hűsítő érzés finom volt, az egész testemet átjárta, de ekkor közeledő lépteket hallottam. Hátrafordultam, ismét nem láttam senkit, a lépések viszont egyre hangosabbnak és közelebbinek tűntek. Megfordultam, s magam előtt láttam őt. A düh lángként csapott fel bennem, valahol a tüdőm felett, ott, ahol a szívemnek kellene lennie... De nincs ott.
Most üres és a harag töltötte be a helyét. Ahogyan futni kezdtem felé már tudtam, hogy kiszabadult az oroszlán a ketrecéből. Nyakát megragadva eldobtam őt, mintha szivacsból lenne, ő biztosan nem lepődött meg annyira, mint én. A testemet irányíthatatlannak éreztem és idegennek, ahogyan négy lábra ereszkedtem és pofacsontom széthúzódottnak éreztem. Nem éreztem magam emberinek...De várjunk csak...Nem vagyok az! Ahogyan szemeimet saját magamra emeltem egy szőrcsomót láttam magam előtt és nem a lábaimat!
Hirtelen egy hang ütötte meg a fülem, apám hangja a távolból, amint vonítani kezdett, de nem értettem ő miért nincs meglepődve rajta...Ha őt nem hallom meg, a haragom nem csillapodik és biztos széttéptem volna őt. Eszembe jutott a napló, amit odaadott. Vajon erről lehet szó benne? De mitől változtam át?

A stressz és a zavarodottság eluralkodott rajtam és észre sem vettem, hogy Caleb már nincs előttem. Elment.
És ahogyan gondoltam, a napló elárult nekem mindent arról, hogy mi is vagyok én. Anyától örököltem, aki meghalt akkor, amikor engem hozott világra.
Ha mellettem lett volna elmondott volna mindent, de ez nem adatott meg, úgy tűnik csak a naplóját érdemeltem ki. Nem volt könnyű, de apám olyannyira nyugodtan kezelte a helyzetet, mintha természetes lenne, hogy egy gyerek gorilla méretű farkassá változik. Idővel elmondta, hogy tudott anyámról és a farkas kilétéről, de csak reménykedni tudott, hogy az én életemben nem jön el ez a pillanat. Ezek után nehezen teltek a napok, meg kellett tanulnom kontrollálni az érzéseimet, különben bármikor átváltozhatok.
Sikeres érettségit téve, elfeledkezve a szőke hajú lányról, aki mint kiderült elköltözik innen, s én csak később értesültem erről, így elköszönni sem volt időm. Caleb? Őt valahol a pszichiátrián kezelik amiatt a vád miatt, hogy látott engem egy hatalmas kutyaként.
Az élet megnevel, s ez ellen nem tehetsz semmit. A felnőtté válás kemény munka.

Az iskolai évek ahogyan elröpültek, úgy is merültek feledésbe, s került előnybe a régebben hobbiként kezelt foglalkozásom, a fotózkodás. Most már munkaként fotózom bárkit és bármit, bármilyet. Nem túl kifizetődő állásnak bizonyult itt Kubában, ezért is álltam be a szabadidőmben apa mellé a papírgyárba dolgozni.
Az átváltozások? Hát, nem voltak túl gyakoriak, de amikor mégis szükségét éreztem, farkasbundába bújtam, bár akkor mondatfoszlányok kínoztak, mintha valaki megpróbálna beszélni velem...De soha nem értettem teljesen, mit is mond, hiába próbáltam.
Teltek az évek, a visszahúzódó, magányos fiúból hamar egy humoros, társasági ember kerekedett ki, mikor beiratkozott egy tánctanfolyamra.
Hobbiként űzve nem tűnt rossznak, és táncolni is jól tudtam, de nem én bizonyultam a legjobbnak, ami nem is baj, szeretek a középmezőnyben játszani. Ha táncolsz másokkal, könnyebben fel tudsz szabadulni és beszélgetni is velük, ráadásul együtt csinálod velük ugyanazokat a mozdulatokat, amit ha néhányan elbénáznak nem szégyelled, ha néha te is mellélépsz.

24 éves lehettem, amikor egy barátomnak köszönhetően kipróbálhattam a nyílt terepen is a fényképezkedést és ekkor ismertem meg a feleségemet, Liset. Nem volt egy idilli találkozás, a kibérelt robogójával elütött, de egyben le is vett a lábamról. Gyönyörű mosolyával és azokkal a kecsesnek sem mondható mozdulataival együtt, amik néha feleséssel vagy egyéb katasztrófával végződtek belevésődött a szívembe. Viszont a kölcsön kenyér visszajár, amint kijutottam a kórházból elkötöttem egy robogót és elütöttem őt - na, ennyire azért nem vagyok morbid, de ez a kívülállóknak így tűnhetett.
Képzelem milyen arcot vághattak azok a szerencsések, akik mindkettő akció során jelen voltak... Így felcserélve a beteg és az ápoló szerepét, a kórházban meg is kértem a kezét, majd kisebb-nagyobb kalamajkák után egy párnak is számítottunk.
Hamar megszülettek gyerekeink is, egy lány, Juno és az ikerpár, Adam és Max. Nekik egy szót sem említettem farkas kilétemről, sem Lisnek...ugyanúgy, ahogyan apám is, úgy én is reménykedem abban, hogy a vérvonal megszűnik.


Jellem:
Páran azt mondják, hogy eléggé engedékeny vagyok, de én mindig megcáfolom és azt válaszolom, hogy csakis a gyerekeimmel. Nekem ők a mindenem. Ha valamit kérnek, én megpróbálom minden erőmből teljesíteni, de a csillagot én sem tudom lehozni nekik az égből, pedig minden este megpróbálom...
A szokásaim miatt, amik még fénykoromból ragadtak rám gyerekesnek és perverznek mondanak, dehát mit tegyek ha szeretem a szépet?
Néhány elvont kép egy tájról vagy egy utalást adó kép valamire, akár háborúra, szerelemre, szabadságra, le tud nyűgözni, s ekkor mindig gondolkodóba esek, hogy az emberek milyen kis hangyái a természet csodáinak.
Időnként képes vagyok elfeledni, miféle lény is vagyok én. Persze ide jöhetne az az ósdi duma, hogy "nem az számít, hogy mi vagy, hanem az, hogy ki vagy", de ez badarság. Az élettől egy valamit válltig állíthatok, hogy tanultam: mindig megy tovább. Ha bármiféle érzéki kilengésem van, én...átváltozom és bármennyire is utálom azt, ami időszakonként újra és újra ismétlődik, megrémiszt, hogy nem tudok ellene semmit sem tenni, azonban volt rá kemény 25 évem, hogy ebbe beleszokjak. A gondolatfoszlányok, amik az agyamban játszanak és szinte hívogatnak...Figyelmen kívül hagyom őket. Jobban szeretek tudatlanul, zavartalanul élni, mint tudatosan, veszélynek kitenni a családomat. Mikor lecsillapodok, mindig elkezdek arra gondolni, hogy talán ez volt az utolsó, talán nem lesz több...De a következő alkalom meghazudtolja ezt.
Szóval mindent összegezve egy gondolkodó és egyben álmodozó típus vagyok, aki szereti a női domborulatokat és még hisz a csodákban.

Kinézet:
A szemem színét javarészt a kék tölti ki, de egy kis szürke is fellelhető benne, ha elég közelről nézed, persze ezt is feleségem, Lise vette észre. Hajam színe gyerekkorom óta változik. Születésemkor szőke voltam, majd ahogyan cseperedtem kezdett el egyre több barna tincs kúszni a hajamba, míg végül teljesen be nem "sötétültem". Viszont úgy tűnik, a folyamat ismét megfordult, hiszen a szőke árnyalatok egyre sűrűbben fellelhetők benne. Néha olyan gondolatom is támad, hogy a varázsolgatásnak a padláson ez lehet az eredménye...Ekkor csak a tényekre alapozok és arra, hogy a varázslat csak illúzió. Na de ha illúzió, én miért is csinálom?
Ebbe ne menjünk bele. A magasságomat illetően eléggé megnyújtottak: 182 cm lennék. Van ennek is előnye, ami a keblek pásztázását illeti az alacsonyabb nőknél. A szakmámnak köszönhetően elég sokat látok nap mint nap, de ezt ugye nem mondjátok el Lisnek?

Jövő:
Legnagyobb vágyam, hogy munkámból kifolyólag fotókiállítást szervezzek. Nem olyan nagy dolog, de a pénzt inkább a kölykökre fektetem, minthogy a saját álmaimat váltanám valóra, de egy nap remélem teljesül...

Barátok, háziállatok:
Barátok? Elsősorban a család, és persze a munkahelyemen megismert emberek, akik korántsem olyanok, akiket barátnak lehet nevezni, mégis...Jobb ha mindenkivel békességbe van az ember, és én bátran kikiálthatom, hogy tele vagyok baráttal! Persze ha arról van szó, ellenségben sem fukarkodom. A családnak van egy háziállata, egy tacskó, akit June Bercinek nevezett el. Természetesen nem is lett volna háziállatunk, ha a gyerekek (és én) nem akarják...

Más, amit szeretnél megosztani?
Lakás, gyerekek, feleség, jó szakma. Kellene ennél több? Nem hinném, de mégis adatott, már a kezdetektől fogva. Vérfarkas.