Bölcsősír

Éreztél már olyat, hogy valaki fontos szemébe néztél és kétségbeestél, mert sosem gondoltad, hogy valaha ennyire távol fogod érezni magad tőle?
Belémhasított ez az érzés. Feküdtünk ott, egymással szemben, a halvány fény megvilágította az arcunkat. Farkasszemet néztünk. A tekinteted bizonytalanból kétségbeesetté vált, de úgy érzem én oldottam ki ezt az érzést benned.

Nálad valahogy megszűnt minden.

A szemeidbe meredvén a tenger szürkületbe atcsúszó színei jutottak eszembe, s annak nagyszerű végtelensége. Olyan csalóka: azt hiszed, hogy közel van, hogy csak a tiéd...

Nálad valahogy ugyanez volt minden.

Gyengén leszökött egy könnycsepp az arcomról, s te kérdőre vontál miért sírok, de én tagadtam: rosszul látsz, nem sírok,és nincs baj. Az érzékenységem most valahogy gyengeségbe csapott át előtted, szentimentalizmusom rajongója előtt, de most...

Nálad valahogy megváltozott minden.

Ingerült lettél, mikor idegesen kinyögtem végre lelkem siratódalait. Hova lett az a lány, aki mindent megtett értem, es akinek én voltam a mindene?  Hol kezdődik az ember önzősége és öncélúsaga? A párkapcsolatra is az univerzális szabály vonatkozik vajon? Mindent megtettem neked, a szívem előtted a porban hever, kiáltó meztelenségben. Féltékeny vagyok, na és? Az időd értékes perceit magamra akarom, hogy szánd, tán ez olyan bűnös dolog?

Nálam valahogy természetesnek van véve minden.

Ábránd

Dermedtség

Fekszel ott, az ágyban, meztelenül, kiterülve, a halvány fényben, mozdulatlanul. A gondolataid megesznek. Azt hiszed tudod, ki vagy az önsegítő-vagy sajnáló- könyvekből, amiket annyira lelkesen olvasol…de csak részleteket, hisz azt hiszed a pozitív gondolat elég, hogy felépítsd vele saját magadat, az egész mondanivaló már nem is lényeg. Hisz minden segít. Müller Péter, Paulo Coelho, A Titok, Lelkek útja. Minden ott van, lefektetve számodra, búgón suttognak a füledbe, mint védelmező biztonsági őrök, akik elhitetik veled, hogy az vagy, akit gondolsz, hogy vagy. Jobbra fordulsz, ahol a sivatagi nő szeme néz vissza rád a képkeretből. Az érzelmek áradata a gondolathalakkal megfojt téged, de te kíváncsian alámerülsz és számolgatod őket. Számolgatod, milyen típusú, mekkora méretű halakat látsz. Elmegy a kezednél egy félméteres ponty, aki gúnyosan rádkacsint, a fejnyi nagyságú aranyhal pedig nagyzolóan rád se tekint. Ezernyi és ezernyi hal jelenik meg, és nem veszed észre, hogy a víz alatt vagy és levegőt kellene venned. A halak sokatmondó színei, a fény törése a tesükön, sikamlós tapintásuk lefoglal, majd elkezdesz fulladni. A hátadra fordulsz és a plafont nézed. A plafonon egy tükör van, ahogy a romlás aktusát látod mindig más állattal megtörténni. És te csak nézed őket, nézed a bikát, a szamarat és a tehenet, de a te fejedben egy állat válik központivá, akivé a többiek mindig transzformálódnak, majd vissza, a testük olyan, mint a víz, formálható, a gondolataid, mint a telekinézis tökéletesen formálják. Tudod, hogy te irányítod, kicsit zavar, de próbálod ki is élvezni. Becsukod a szemed. Egy barlangban vagy, ahol ezer denevér ultraszónikus hangja üti a füled. Mindegyik mondani akar valamit, de nem tudod kivenni mit, mert egyszerre beszélnek, ordítanak, sikoltanak, veszekednek, nem érted őket, hiába koncentrálnál. Egyre közelebb jönnek a koromsötét barlangban égő szemeikkel és egyre hangosabbak, hozzádérnek, rádmásznak, megütnek. Kinyitod a szemed és balra nézel. A buddhista szentélyed, az a kicsi, fapagodád, amelyet égszínkéken bevontál és tavat építettél köré, hogy csónakkal megközelíthesd és ott eggyé válhass, amit egyszer szerényen, de sajátodként építettél fel, épp a tükörben porlad széjjel, benőtték az éjfekete mohák, amik sustorogva kéjenc nevetést eresztenek ki olykor magukból. És te csak nézed. Nem mozdulsz.

Mantra

Ringass el, örök világ
Hitesd el, hogy szép mit lát
Az ember, ha lelki szemeit kinyitva
Csupasz saját voltát nyitogatja
Hogy ne csak a világ, de ő is szép legyen,
Hogy lelke díszes ünneplőben
Kergethesse a sárgát és lilát
Ringass el, elenyésző világ,
Ki a pusztulást bocsátottad rám,
Hol lennék most nélküled – Hol ne lennék?
Neonvörös fény árad feléd
És te mosolyogsz, ki dolgát
Befejezve folyékony álomnak tettetve
Körbeküldöd az igét –
Csak te magad kellesz,
Más már nem.
Sírsz, de jaj, hogy nevetsz,
Kelletlen kínomban érzésed a számra mosolyt evez.
Ringass el, te rohadt világ.
 

Tisztulás

A húsdarabok, amiket összeragasztottam és kipolíroztam, remegve és sikoltva akarnak újra szétesni. A húsdarabok emberformát öltenek és két pártra oszlanak: az egyik fele a parlament véres üregében, a Koszorúér Trónért azért érvel, hogy maradjunk egyben annak érdekében, hogy fejlődjünk és testmaszkunkat erőteljesen húzzuk magunkra, csak menjünk előre (hol van az előre?) , a másik azzal indokolja ellenvéleményét, hogy ha mélyre megyünk még jobban, rengeteg lehetőség rejlik az ismeretlenben.

A Trón pulzál, a vita pedig egyre jobban erősödik. Hirtelen az egész parlament megremeg, összedőlni látszik, a vér minden oldalról, a sebekből ömlik, minden egyes párttag egyre közelebb kerül egymáshoz, az ellentétek már kezüket fogják: ne, csak ezt ne, bármi mást, mindkét opció jó, de ezt ne!

A markodban tartod a parlamentet és betegesen vigyorogsz. Azt hiszed, hogy te irányítod és a Koszorúér Trónja a tiéd. Azt hiszem, félek, hogy igazad lehet.

Ha a Trónba ülsz, kedvedre kontrollálhatsz, visszautazhatsz a múltba, amit azt hiszed megváltoztathatsz. Azt hiszem, jobb is neked: kitágul a pupillád és látod. Látod, érzed és szereted, boldoggá tesz. Irigykedhetnék, de csak sajnállak. Szánni, rémülni, hogy mi lett belőled, te Koszorúér Trónharcos.

A párttagok közül egy összeszedi magát és felemelkedik. Szemüvegjét megigazítva szőke haja rakoncátlanul az arcába hullik, de nem zavarja. Kifejéstelen arccal, de lélekbelátó szemmel képviseli a saját álláspontját. Apró, de hatalmas: az ellenpártból felismerem egy torz, lélektelen felem, aki issza a szavait, de nem törhet ki saját nézeteiből, egy eszme hiába tört meg, ha te képviseled, nemde?

Miért kéne?

A kék elönti a vér parlamentjét. Átlátszó és markáns, habos indulattal olvasztja a képviselőket eggyé saját magával. A trón egy szikla lesz, barna és vonzó, különös dallamokat áraszt magából, amik a lélekhez szólnak.

Az egyik kezemmel balra csapok, felhúzom a könyökömet, jobbra nézek, befordítom a testem és mélyet lélegzek, majd a másik oldalt megismétlem. Váltok.

Nem fogok megfulladni, megtanulok átúszni rajtad.

S ha partra szálltam, hátat fordítok neked az összes szerelmemmel és örökre elengedlek –

- a kék megtöltötte a parlamentet, s mindenki megfulladt benne.

Reinkarnáció

- Elrontottad, elrontottál mindent, te vagy mindenért a hibás, te, aki..

-Hogy lehettél olyan hülye, hogy elhitted, hogy ez egy jó ötlet, most ko...

- Én csak az Őszinteségre akartam alapozni, miért nem az eredmény számít –

- Igaza volt, te meg elhitted a saját kis fantáziád, hisz az Egó éltet mindenkit, te is tu...

Harcolnak, rendületlenül, már nincs a testükön olyan hely, ahol ne mélyítették volna egymásba kardjukat. Mindnek a szíve lyukas, száradt, kirothadt, felismerhetetlen. Csak olyan egyértelmű, hogy a szív van ott, a bal mellkasodnál, nem? Onnan tudod te is, hogy az az övéék.

Az arcuk már felismerhetetlenül eltorzult, közük nincs azokhoz az emberekhez, akik voltak akkor, amikor megismerték egymást. Fekete homály és lila ütésfoltok díszítik őket, amikből gőz árad ki, a harag gőze, a felemészthetetlen dühé.

Ismét indul a párbaj. Az egyik balról veszi be, a másik lefogja, a harmadik hátra szorítja a fejét, a negyedik pedig nevet rajta.

Én pedig ott vagyok, reszketve ordítok, nem jön már több könny a szememből, a szemem vörös, vérvörös...ott van még a szemem egyáltalán? Nem látszik.

- Ideje, hogy visszakapj minden egyes fájdalmat, amit nekem okoztál, azt akarom, hogy szenvedj, te –

- Gyerünk csak, hahaha! Megérdemled a méltó büntetésed, te idióta! Legközelebb majd talán...

- Csak hagyjatok magamra végre! Elég volt! ELÉG!

- Másnak többet nem okozol ilyet, majd akkor elgondolkodsz azon, mit hogyan cselekszel, amikor már...

Összemosódnak a szavaik, mindre figyelek egyszerre, túlságosan félek nem figyelni.

Mindjárt kitépi a hajam, annyira húzza...

A nevetése a lelkem fonnyadt mélyeibe hatol, nem tudok szabadulni, szabadulni akarok, hova menjek? Merre?

A szavai, a hangja. A hangja az, amit nem fogok elfelejteni, fáj a lénye, fáj, hogy a közelemben van, csak menjen el innen, messzire, nem akarom látni, elárult, becsapott, undorodom tőle, engedj –

Fehér szellő.

A fehér szellő megrebegtette a fa lombját a szemem előtt ott, a buszmegállóban. Mindenki eltűnt, egyedül maradtam. Körülöttem megállt minden: a bombák a betonban elsültek már, ismeretlen gáz szivárog a csatornából, a buszok nem mozdulnak, rajtuk a sok halott ismerős és ismeretlen.

Egy madár köröz a fejem felett. Fehér, barna pöttyös hasa figyeli a földet, szárnyát alig rebegteti, ő irányitja a levegőt, ő dönti el, mikor van szüksége újabb szárnycsapásra. Nyugodt, hidegvérű kisugárzása betölti az eget, csupán a megfelelő pillanatra vár.

Felnézek. Sólyom.

Abban a pillanatban abbahagyja a körözést és szélsebesen landolni kezd felém. A félelem egy szikráját sem érzem sehol, olyan kimerültnek érzem magam, de mégis... Várom őt, már vártam egy ideje.

A bal szemembe hatol beleolvad, mintha mindig is ott lett volna a helye, mintha fészkébe térne vissza és eggyéválnék vele, megtántorodom a hirtelen becsapódástól, de egyenlítek. Kinyitom a szemem.

Többé nem az én szemem van ott. A sólyomé. A megedződött, erős, stabil gesztenyebarna sólyomszem. Ő segit látni, a védelmezőm, lényem védelmezője.

 A fehér szellő dalol nekem egy néma dallamot, amit olyan régen hallottam már, meg is feledkeztem arról, hogy létezik.

Átölelem és átélem. 

A mély, egyenletes, tiszta levegő újra megtölt melegséggel.

A szárnyam kitárul, és készen állok.

Ideje hazamenni.