Prológus

A mosdóban voltam, kisírt szemekkel. Egy elmúlt szerelem tartott fogva, túl sokáig. A szakítás óta több, mint fél év telt el, és én mást sem tudtam, mint rá gondolni. Vajon mi lehet vele, kivel lehet? Ki csókolja most őt? Annyira boldog volt a fotókon, amit a szakításunk után töltött fel, én pedig hittem nekik. A kapcsolat alatt átélt pillanatok szellemekként tértek vissza a lakásba: a konyhapultnál lévő finom tánc, az együtt zuhanyzás forró ölelésekkel, az ágyban heverészés, összebújás, a szemei…

            A laptopomat a radiátorra tettem rá, hogy a zene bezengje az apró fürdőszobámat. Épphogy beléptem volna a zuhanyzóba, amikor láttam, hogy egy Facebook üzenetet kaptam. Összehúztam a szemöldököm. A volt japántanárom, Vera írt rám. Ahogy megnyitottam, éreztem azt, hogy megáll a szívem. Megkérdezte, hogy “lenne-e kedvem” Japánba költözni egy évre, az egyik barátja angoltanárt keres. Igen, mindig van kedvem! Évek óta meggyőződésem volt, hogy ott fogok élni, a sors pedig úgy tűnik a legmélyebb pillanatomban adott ultimátumot: vagy megyek, vagy összeroppanok a gyász súlya alatt. Én pedig már lélekben el is indultam.

Ekkor volt az, hogy visszatért Ő. Mintha megérezte volna. A napjaim abból teltek, hogy közelebb kerültem hozzá testben, lélekben pedig egyre távolabb, s ezt a távolságot igyekeztem minél erőszakosabban megszűntetni. Nem akart már tőlem semmit, csak azt, hogy maradjunk jóban. Akkoriban ezt sosem tudtam volna megtenni, túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy elengedjem, ezért ragaszkodtam hozzá.

Elérkezett az a pillanat, amikor ott kellett hagynom az albérletet, ami magával hordozta a kapcsolatunk utolsó morzsáit. A szellemek maradtak, én elindultam és bíztam abban, hogy nem követnek majd. Az új kultúra, új környezet, új emberek megadják majd nekem a tiszta lapot, gondoltam. Ahogy a kocsival kipördültünk az utolsó dobozzal a garázsból, ott éreztem először azt, hogy szárnyaim vannak. Nekem repülnöm kell.

A hetek gyorsan teltek, azon kaptam magam, hogy elérkeztem az utolsó éjszakához az indulás előtt. B-nél aludtam, ahová Ő is felnézett. A kanapén ültünk, a lámpa gyenge fénye árnyékot vetett rám és csak őket láttam. Két darabot az életemből, akiket hátrahagyok a semmibe. Ő kérte, adjak neki valamit, ami emlékeztet majd rám, itt pedig előhúztam egy zoknit és felkínáltam neki. Nevettünk egyet, elrakta. Ott voltunk, ahol a part szakad: búcsúzni kellett. Lekísértem őt, a lépéseimet lassabbra vettem, hogy tovább lehessek vele, míg diszkréten levegő után kapkodtam. A torkomban lévő gombóc majdhogynem elzárta a légutam. Éjszaka volt már, a villamosok és autók fáradtan haladtak el mellettünk és vetettek fényt elénk, különböző formákban: néha elmúlásban, néha újrakezdésben, s mi mindvégig egymás kezét fogtuk. Láttam Rajta, mennyire elnyomta magában a sírást, a fájdalmat. Hisz ilyen volt Ő, tisztán szeretett: eszébe sem jutott hátráltatni az utazásban, mindvégig támogatott. Elengedett, mert szeretett. Én nem engedtem el, mert szerettem. Azt hiszem ez a különbség aközött a két pislákoló gondolat között, ami ott mozog a fejünkben: a halkabb, a nyugodtabb az, akire hallgatni kell. Figyelni kell, hogy meghalljuk.

A villamosmegállóhoz kísértem, én a reszketést tartottam kordában, ő a sírását, ezért én sírtam, míg ő reszketett. Egyszerre rámzuhant az elmúlt évem döntéseinek súlya, annyira igyekeztem összeszorítani a szemem és visszapörgetni az időt, ha ez lehetséges lenne, én ott és akkor megcsináltam volna. Megöleltük egymást, hosszan. Elment egy villamos, kettő, három. Nem tudtam elengedni. Ígérgettünk egymásnak, hogyha majd egy év múlva hazajövök, újra találkozunk, de igazán egyikünk sem hitte el. Mindketten tudtuk, hogy ez itt kettőnk szerelmének a búcsúja. Nem álltunk készen a világunk elválasztására. Kézen fogtam és a szemközti padhoz vezettem őt, a Rákóczi tér metrómegállója elé. A fejünket egy utcalámpa világította meg, s ahogy leültünk, Ő kérlelt, hogy ne sírjunk, inkább örüljünk és várjuk azt, ami jön majd, hiszen annyi mindent fogok tapasztalni. Erőt vettem magamon és úgy tettem, mintha ez menne, miközben belülről tűzvész tombolt az emlékeinkben. Az emlékeink fénylettek bennem, a tengerpart előtti lakásban tombolt a tűz. Egyértelművé vált, hogy ezt nem lehet megmenteni. Ahogy ez belülről lejátszódott bennem ismét kiszakadt belőlem a sírás. Üres ígéretek szálltak ott azon az estén, édes kis hazugságok, amik mindketten tudtuk, hogy nem válnak majd valóra. Csodáltam, hogy alig hullatott könnyeket, annyira erős volt. Ott bizonyította számomra azt, hogy mennyire szikla is ő, amiért örökké csodálni fogom.

Kérte, forduljak meg és sétáljak el. Nem tudtam megtenni, kértem, hogy menjen ő. Megfordult, szőke hajába vadul belekapott a szél, s nem láttam az arcát. Nem látom az arcát! Ez halálra rémisztett. Mint egy magára hagyott gyerek, úgy bömböltem utána, éreztem a szívemet kitépte, és a kezében viszi, elsétál vele, a végtelen cérna pedig a mellkasomból szalad utána.

Ahogy Blanka lakásába értem, még mindig remegtem. Megállt előttem a sötét előszobában, éreztem az arcán az együttérzést, a hangszíne is elárulta, mikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Számomra pedig ennyi elég volt. Csendben, a víz alatt fuldokoltam, nem bírtam a testemet tartani, hiába próbált vigasztalni Fahéj, Blanka kutyája. Az ölembe mászott, felnyalta a könnyeimet az arcomról, én pedig csak magamhoz szorítottam és nem engedtem el. A sírásom, a kutya hűsége és Blanka támogatása megkövült bennem. Tudtam, hogy ez az az érzés, amikor elengedtem őt és lebegek, mégis úgy éreztem, mintha süllyednék.

Aznap éjszaka alig aludtam valamit, Fahéj az ágyban támogatott, hogy ne roppanjak össze. Hihetetlen, hogy egy állat hogy tudja mit kell csinálnia, hogy segítsen, és cserébe semmit sem vár el. Másnap reggel kisírt szemekkel, nagy táskákkal a szemem alatt és a kezemben is útnak indultam. A barátaim ott vártak rám a bejáratnál, alig ismerték egymást, de mégis megtették, hogy kikísértek együtt, ami rengeteget jelentett számomra. A családom is eljött, hogy elköszönjenek tőlem. Ahogy anya kezelte a helyzetet adta a legtöbb erőt nekem, hogy tényleg fel tudjak szállni a repülőre. Természetesnek vette és érezte, hogy minden rendben lesz velem odakint. Majdhogynem minden szerettem ott állt előttem, a verőfényes napon, azon a napon, amikor elhagyom őket. Egy töredék pillanatra a bűntudat is megfordult bennem, amiért önző módon egy másik kontinensre költözök, miközben itt vannak ők, akiknek fontos vagyok. Ekkor értettem meg először azt, hogy mit is jelent a feltétel nélküli szeretet, hisz tudtam, hogy hiába választ el minket majd hét óra időeltolódás és több ezer kilométer, ők örökké fontosak maradnak számomra.

Hátat fordítottam, és elindultam a kígyózó soroknál. Flóra és Hedvig ottmaradtak elbúcsúztatni, ha bárki is a múltamat képviseli, akkor azok ők. Emlékszem, ahogy a nevető, szeretetteljes arcukat láttam, azt, ahogyan kitör belőlük a támogatás. Nevettem velük, a könnyem pedig egyszerre volt édes és sós is. Utána pedig elkezdődött a véget nem érő hajsza.

1. Fejezet

     A levegőben

Ültem már azelőtt repülőn, de maximum három órát utaztam vele, nem többet, most pedig egy 18 órás tömör gyönyör várt a gépen. Bármilyen mozgó járművön lévő alvás lehetetlen a számomra, így a sorban állva mentálisan készítettem magam a végkimerülésre. A kapu felett egy monitoron Japánról készített képeket vetítettek és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy kevesebb, mint egy nap múlva látni fogom mindezt. Az ismeretlen nem megijesztett, hanem izgalomba hozott: az adrenalinszintem fel-le ugrált, azt éreztem, hogy készen állok a változásra, készen állok arra, hogy megtapasztaljam, milyen a világ másik oldalán élni, sőt: itt és akkor készen álltam arra is, hogy Japánban éljem le az életemet. Az első lépések a repülő fedélzetébe az első pillanatai voltak az új életemnek és egy új énemnek is. A repülő nagyobb volt, mint amire számítottam: ezelőtt csupán fapados kisgépekhez volt szerencsém, ebben a szörnyetegben viszont legalább kétszáz ülőhely volt, kényelmes, nagy székekkel és kellemesen tág lábtérrel is, ami felettébb szokatlan volt. Az ülésem előtti monitoron lehetőségem nyílt filmeket, zenéket hallgatni, illetve a repülőgép helyzetét is láthattam, azaz azt, hogy épp melyik ország felett repülünk. Ez a térkép élte át a nyolcadik óra után, hogy milyen érzés az, ha valakire ujjal mutogatnak: ugyanis egy idő után elfogyott a türelmem, és tízpercenként néztem meg, ott vagyunk-e már. Hát, nem voltunk ott, Oroszország közepénél se jártunk. Hiába fordultam jobbra és balra, hogy aludhassak, egy hirtelen zaj, fény, mozdulat konstans felriasztott. Úgy éreztem magam, mint akiből valamilyen információt akarnak kiszedni valamifajta luxus kínzással és én már a kilencedik óránál kész voltam feladni az összes piszkos titkomat, ha lehetett volna, de nem lehetett. A filmek nem kötötték le a figyelmem, a zenék limitált számban voltak elérhetőek, könyvet pedig nem vittem magammal, így ott voltam, ahol a part szakad: nem volt más feladatom, mint szenvedni.

A repülőn meglepően hideg volt, így örültem, hogy vittem magammal egy kapucnis felsőt, amit magamra tudtam húzni, egyébként a légitársaság egy vékony takaróval szolgált minden utasa számára, ami éppen annyira volt elég, hogy ne fagyj meg a belső hőmérséklettől. V tanácsára szemfedőt is hoztam, ami néha bevált egy jó tizenöt perc erejéig, de a hangok ígyis úgyis felkeltettek. A percek olyan nehezen teltek, és mivel éjszaka utaztam (bár ott éjszakától kezdve reggel is volt – az időzónák közötti ugrálás az ember mentális energiájának harcaként is hívhatnák), semmilyen táj sem szolgált figyelemelterelésül az utazásom alatt. Kínomban próbáltam a mellettem ülő, látszólag japán származású férfival beszélgetésbe elegyednem, akiről tényleg kiderült, hogy ott született, és most tér újra haza hosszú idő után. A beszélgetésünk kimerült egy gyenge, felszínes csevejben, úgyhogy visszatérhettem az eredeti tevékenységemhez: a szenvedéshez.

Öt félálom és három vécé ajtócsapás után kezdett világosodni. Láttam, hogy a repülőgép kezd megdőlni, én pedig egy különleges alakú szigetet láttam felfedezni, amit a víz hűségesen támogatott: megérkeztem.

2. Fejezet

     Végtelen város

A légiutaskísérők üdvözöltek minket a megszokott, kedves, simulós hangon, majd megannyian igyekeztük szétválasztani a testünket az üléstől, ami olyannyira hozzátapadt az elmúlt tizennyolc órában, hogy beletelt pár másodpercbe, míg fel lehetett a szorításából állni. A csomagokat a fejünk feletti csomagtartóból kihalásztuk és a hölgyek útmutatásával – különben valószínűleg eltévedt volna pár ember kifele menet is – elindultunk. A telefonomban már az előre megvásárolt japán sim kártya volt elhelyezve, amivel öt napig még netezni is tudok és el is tudnak Japánból érni. Ez azért is volt fontos, hogy V-vel tudjak értekezni, tudja, hogy megérkeztem. Másrészt pedig Tokióba érkeztem, a világ egyik legnagyobb városába. Biztos voltam benne, hogy pár perc alatt el fogok tévedni.

            A folyosó, ami a reptér belsejébe vezetett a repülőről meglepően hosszú volt, viszont el voltak látva vízszintes mozgó talajjal, így aki sietett, azokkal tudott boldogulni. A belsejéhez érve minden érzékszervem sokkot kapott: furcsa illatok, ismeretlen táblák, rajtuk elolvashatatlan jelek, nagyon magas frekvencián hadart valaki a rádióban. Olyan érzés kapott el, mintha egy idegen bolygóra érkeztem volna. Megláttam a mosdó jelét, ami szerencsére ugyanaz, mint otthon. Berohantam, magamra zártam egy fülkét, lehajtottam az ülőkét és igyekeztem nem pánikba esni. Itt vagyok. Egyedül.

            Elvégeztem a dolgom, majd reflexből le szerettem volna húzni a vécét, amit azonban mint kiderült, nem úgy kell, mint otthon. A vécé oldalán megannyi gomb volt, amit kis képek is támogattak. Elkezdtem nyomogatni őket pánikomban, amire az mindenhonnan vizet spriccelt, tengerhangot kapcsolt be, sőt, még a zene is elindult. Ahogy közelebb hajoltam azonban láttam, hogy angolul is rá volt írva, mi milyen célt szolgált. Ott és akkor az is megijesztett, hogy az alapszintű japántudásom mennyire nem elegendő ahhoz, hogy ne haljak meg itt, a metropoliszban, ha már a vécén sem igazodok ki. Az önbizalmam, miszerint ez az egész utazás egy tök jó ötlet volt, itt egy kicsit megingott, és épp amikor pánikoltam volna hívott fel V. A hangja boldog volt és sok szeretettel üdvözölt Japánban én pedig sok szeretettel fogadtam. Egy kedves hang beszélt hozzám. Nem vagyok egyedül, látod? – szúrtam vissza a belső ördögömnek, aki mindenáron el akart bátorítani mindentől, ami itt volt.

            Ezek után vettem a bátorságot, a legnagyobb mosolyt és boldogságot az arcomra rajzolva hívtam fel a családomat csoporthívásban, ahol mindenki felvette a telefont. Röviden beszámoltam nekik az utazásomról. Az egyik nővérem megkérdezte, nálam épp hány óra van. El is felejtettem, hogy hét óra időeltolódás van a két ország között: reggel kilenc volt Japánban, otthon pedig délután négy óra. Mindenki arcán megcsillant a tisztelet és a csodálkozás, ez pedig nagy erőlöketet adott nekem és újra mertem bízni abban, hogy minden rendben lesz.

            Úgy terveztem, hogy három napot maradok Tokióban: felfedezem a várost, turistáskodom egy kicsit, majd a shinkansennel lesüvítek Himejibe, ahol egyébként lakni fogok. A szállásomat az airbnb-n foglaltam, egy meglehetősen olcsó szállóban, ami egy kissé a külvárosban volt. A két húsz kilós bőröndömmel nekivágtam tehát az útnak.

            Az irataimat megvizsgálták, minden rendben ment. Az illető, aki ellenőrizte őket nem beszélt angolul, itt találkoztam először azzal, hogy mennyire kelletlenül is beszélek japánul. A nyelvet élő környezetben, igazi japánokkal sosem használtam, így úgy éreztem magam, mintha viccet csinálnék magamból. Persze ezt a japán férfi nem érzékeltette. Kérdezte, hogy working holiday? Én pedig mondtam, hogy hai. Erre jobbra fordult, és a fiókból kihalászta a japán személyi igazolványomat. Ott álltam megdöbbenve, hiszen még rajta kívül öt másik ablak volt nyitva, ahová könnyedén mehettem volna, hogyhogy pont nála volt ez az irat? Vagy mindegyiknél volt egy másolat? Ezt persze eszemben sem volt megkérdezni tőle japánul, örültem, ha el tudtam mekegni a válaszokat és megértettem, amit mondott. A kezembe adta, én pedig csodálattal néztem. Olyan más volt, különleges, de az enyém. Rajta voltam, és a nevem is. Ez elöntött némi büszkeséggel, talán akkor tudatosult bennem, hogy munkát kaptam Japánban és egy évig én is lakosa leszek ennek a szigetnek.

            A kaputól kilépve a szememmel hunyorítanom kellett, annyira sokféle neonszín volt velem szembe: bódék, ahol mosolygós japán lányok biztatták egymástól öt méterre a turistákat, hogy bizony az ő ajánlatuk a legjobb és mindenképpen őt válasszák. Az egyikhez oda is szaladtam, mert láttam, hogy shinkansen jegyet árul, így még most megvettem tőle a jegyet, nehogy elfelejtsem vagy esetleg ne találjak más lehetőséget rá. A jegy életem legdrágább vonatútja volt, több, mint negyvenezer. A jegyet zsebre rakva valami rossz érzés fogott el, de elhesegettem. Mint kiderült, itt Japánban egy bizonyos Pasmo kártyát használnak a közlekedéshez, így én sem voltam rest, hogy beszerezzek egyet: nagyjából negyven éves gépek segítségével fel lehetett tölteni a kártyát, a metrók és a vonatállomásokon úgy működött a rendszer, hogy akkor vonta le az utazás díját, mikor az illető kiment a kapun, nem amikor be. Ezt lehengerlőnek találtam, hiszen olyan szimpla megoldás, mégis mennyivel okosabb! Így szinte lehetetlen bliccelni.

            A metróállomás olyan volt, mintha egy hatalmas pókháló rajzát nézném aminek néhány csomópontját kanjikkal elnevezték, amit persze ismét nem tudtam kiolvasni. Felkészülten, a Maps segítségével nekivágtam az útnak. Helyet foglaltam a metrón, ami hol tényleg föld alatt volt, hol üreges járatokon haladt át, ahol a városra ráláttam. A pluzusom mihelyst kezdett megnyugodni, feltűnt, hogy nem fulladozom: nincs gomolyag a torkomban, az emberek kisugárzása is olyan tiszta volt. Erre ismét rácsodálkoztam és kerestem az okát, hogy vajon mi vezethetett ide. A lélegzeteimet lelassítottam és arra figyeltem, hogyan tágul és ürül ki a tüdőm. Perceket töltöttem így, de nem találtam annál jobb választ, minthogy hiányzik a levegőből a stressz. Nem létezik. A Maps jelzett, hogy le kell szállnom, így hirtelen felugrottam az ülésemről, miképpen megütöttem a húszkilós bőröndömmel a mellettem ülő középkorú fickót. Ő a jobb kezét maga elé téve előredőltötte a fejét, ami nekem konkrétan semmit nem mondott, először azt hittem, hogy ez egy egzotikus bemutatás volt, anélkül, hogy a többi japán a vonaton ne ítélné el az illetőt. Vegyes érzelmekkel gyorsan sumamseneztem, majd kitörtem az ajtón és átszálltam a következőre.

            Olyan érzésem volt, mintha körbeutaznám a világot a metrókkal és a vonatokkal. Másfél órán keresztül kellett keringenem, mire a végső állomáson találtam magam, és egyik városrészben sem éreztem úgy, mintha a külvárosban lennék. Egyre kíváncsibb lettem: vajon hol van a város vége, vagy van vége egyáltalán?

            Megérkeztem az én állomásomra, ami egy nyitott, kicsi megálló volt. Az épületek legtöbbje felhőkarcolóként nyúltak az ég felé, mintha azon versenyeznének, ki ér fel a legmagasabb pontig. A tekintetem fel-felszökött a magas építményeken, de mivel nem voltam hozzászokva ilyen látványokhoz, azon kaptam magam, hogy szédülök és vesztem el az egyensúlyom. A járdát kezdtem el nézni helyette, fix pontként, hogy újra a lábamon álljak, biztonságban. A kijáratot keresve láttam, hogy egy anime plüss bolt is található, és még olyan automaták is, ahonnét figurákat lehet egy gömbpalackban venni. Rögtön odaszaladtam, hogy találok-e Pokémont, találtam is, de akkor jutott eszembe, hogy én alapjáraton is azt terveztem, hogy ellátogatok a Pokémon Centerbe, ami itt Tokióban is van. Gyerekkoromban a szívemhez nőttek a kis szörnyek, most pedig, hogy az otthonukban vagyok én is, és meglepően normálisnak számít az, ha valaki szereti őket Japánban, úgy éreztem, tartozom a kisgyereknek belül azzal, ha ezt megélem vele.

            Az úton, amin a GPS vitt, elémtárulkozott az ország különlegessége: az egyik oldalon modern épülettömbök, a másik oldalon többszáz éves bódék, kunyhók. Egyszerre éreztem ezt furcsának és művészinek, hisz a múltat és a jövőt ötvözték, nekem pedig az volt az érzésem ettől, mintha teljes mértékben a jelenben lépegetnék. A bódékból különböző édességeket lehetett venni, amikről sosem hallottam korábban és igyekeztem óvatos maradni az allergiám miatt: nem lenne szerencsés most tejes dolgot enni és eltévedni.

            Aztán hirtelen rámzuhant. Mintha fejbevertek volna egy kalapáccsal, a fáradtság úgy köszöntött a keleti féltekén. Az éjszakát a repülőn nem aludtam át, így nem volt lehetőségem bármiből is energiát nyerni, hiszen enni sem ettem a vacsora óta a repülőn. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen másnapos lennék, a fejem elkezdett hasogatni, belassultam, a körülöttem lévő világot viszont minthogyha felgyorsították volna. A szállásom már nem volt messze, viszont három utca is ugyanabba torkollott, mint amit a Maps mutatott, így választottam egy tetszőlegest. Annak a sarkában egy italautomata volt. Ezaz! – gondoltam. – Cukros kell, az segít. Csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy ezek milyen innivalók. Elkezdett egyre jobban zavarni a tudat, hogy nem tudok elegendő kanjit olvasni. A mintákból választottam, az egyiken kékszőlő volt, a másikon katakanával ráírva az, hogy karupisu. Mindkettőt megvettem, a kékszőlőt pedig be is vágtam. Az az íz! A szemeim kidülledtek és fel voltam háborodva, hogy ez mennyire finom. Tényleg színtisztán olyan íze volt, mintha kékszőlőt facsartak volna ki. Visszamentem, vettem még egyet, utána pedig elindultam az utcán befelé.

            Elbizonytalanodtam az ötödik lépésem után. A GPS-en a pont, ami engem jelölt, másfelé ment. Elkezdtem tüzetesebben megvizsgálni, mire hirtelen egy japán fickó ugrott elém, megragadta mindkét bőröndömet. A sokktól és a fókuszálástól nem tudtam azonnal reagálni, így futottam utána: ahhoz képest, hogy milyen alacsony volt, simán lekörözött engem tempóban.

• Elnézést, maga mégis mit csinál? – kérdeztem tőle japánul, kétségbeesett, de szigorú hangon. Eszembe se jutott a japánom miatt aggódni jelen pillanatban.
• Viszem a csomagját a szállásra, oda megy most, ugye? – mondta válaszul az oroszlánsörényes, szemüveges férfi, akinek a hangja olyan kedves volt, hogyha most mégis elszaladt volna a csomagokkal és soha nem tért volna vissza is bíztam volna abban, hogy majd egyszer úgyis idecipeli a szállásomra. Egy furcsa üvegajtóhoz vitt, ami egy társasház ajtaja volt. Megállt a bőröndökkel a bejáratánál, elengedte őket, majd intett a fejével, hogy akkor ő most megy is. Megköszöntem, bár nem tudom pontosan mit is, és hogy mi is volt ez a performansz ettől az embertől. Megemeltem mindkét bőröndömet, amik nagyjából csípőmagasságig értek, és elkezdtem cipelni őket fel az emeleten. A szállás leírásában az szerepelt, hogy a 203-as ajtót keressem és csengessek. A második emeleten ezt meg is találtam, becsengettem, de semmi válasz. Kopogtam, semmi válasz. Várok. A folyosón az ajtók mind ugyanúgy néztek ki, semmi különbséggel. Síri csend volt az egész épületben. Lementem egy emelettel lejjebb, felmentem egy emelettel feljebb, a 03-as végződésű ajtókon bekopogtam, sehol sem kaptam választ. Újra megnéztem a GPS-t, hogy biztosan jó helyre hozott-e a férfi, de még mindig nem oda mutatott, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kijövök az épületből. Az üvegajtót magam mögött hagytam és visszaindultam az italautomatához, ahonnan üldözni kezdtem a kedves segítőmet. Ismét megálltam, vizsgáltam az utcát. Hirtelen valaki ordítani kezdett.
• Hé! Maga! Maga P? – kiáltotta egy nő a kezét lengetve.
• Igen, igen, én! – a feszültségem és kétségbeesésem egy pillanat alatt szertefoszlott, kezdtem megnyugodni, mire…
• Hol a fenébe volt ennyi ideig?! Itt várok magára, hogy odaadjam a kulcsot! Azt mondta, hogy tizenegyre itt lesz! – megvetés csillant meg a szemeiből, felkapta az egyik bőröndömet, és mintha egy válltáskát vitt volna, ami cirka fél kiló, úgy cipelte fel a szűk lépcsőn a húszkilós bőröndömet.
• Igen, de…eltévedtem. – zártam le a beszélgetést ennyivel, hogy ne kelljen belebonyolódnom abba, mégis mi történt azzal, aki úgy érezte, lételeme segítenie nekem és emiatt technikailag elszaladt a bőröndjeimmel. Ránéztem a telefonomra, fél tizenkettő. Fél órát késtem. Emlékszem, olvastam róla, hogy a japánoknál ez az egyik legnagyobb tiszteletlenség, amit megtehet valaki velük szemben.
• Elnézést a késésért. – Próbáltam menteni a helyzetet. A középkorú nő, akinek a haja úgy állt, mint aki épp most kelt fel egy rémálomból, egy csepp megértést sem mutatott, csak megrázta a fejét és rosszallóan nézett rám.
• 203-as ajtó, itt a kulcs. Ha mész vasárnap, hagyd benne a kulcsot a zárba. – tudta le ennyivel, miközben megállt az ajtó előtt. A hely, ahova hozott, szűknek és kissé zsúfoltnak bizonyult. Volt egy közös tér ott, ahol nagyjából nyolc ember fért volna el, ha szorosan egymás mellé állnak. A mennyezet szokatlanul alacsony volt a budapesti lakásokhoz mérten, olyan volt, mintha össze akarna nyomni. A nő sarkon is fordult és elment. - Nagyszerű. Egy kedves tolvaj és egy japán szörnyella, mint első élmény itt, Tokióban. - Beléptem a szobába, ami egy ötnégyzetméteres hely volt, az ágy a nyolcvan százalékát foglalta el, de többre nem is volt szükségem. Muszáj volt ledőlnöm. Minden forgott, lüktettek az ereim a fejemben, miközben már félig aludtam.
• Nem aludhatok el, itt vagyok Tokióban. Körül kell néznem. – kántáltam magamban, de már az ágyra is dobtam magam. Csörgött a telefon, Messengeren hívtak anyáék csoportos videóhívásban. Felvettem, a telefon egy pillanatra engem is mutatott. Elkeseredtem. Értem én, hogy Japánba vagyok, de arról nem volt szó, hogy már az első napon pandává lényegülök. De lehet, hogy még ők is irigykedtek volna a szemeim alatt lévő karikák miatt. Megráztam a fejem, hogy a gondolat is eltűnjön. Mindenki örült, hogy jól vagyok és a szállásomon már el is foglaltam a helyem. Nem volt túl sok erőm taglalni a benyomásaimat, amik alig voltak, hiszen egyenesen ide jöttem a szállásra, csak két órába tellett, mire megtaláltam. Anya biztatott, hogy menjek, nézzek körül, amíg ott vagyok, úgyhogy megígértem neki, hogy küldök majd képeket és bejelentkezem videóhíváson is, de már ragadtak le a szemeim. Elköszöntem, és abban a pózban, ahogy tartottam a telefont, abban a ruhában, amiben húsz órát utaztam álmatlan, mély álomba zuhantam.

3. Fejezet

Szolgálat

Arra keltem, hogy egy egész tehenet is meg tudnék enni. Éreztem, ahogy a gyomorsav mindenemet szétmarja, legalább tizennyolc óra telt el az utolsó étkezésem óta. Szokatlanul nehezen tudtam felemelni a fejemet, olyan érzésem volt, mintha reggel lenne, pedig még aznap délután volt. A telefonom ott pihent mellettem, ránéztem: három óra tíz perc. Egyszerre csapott meg a testszagom bűze, az időeltolódás miatti hasítás a fejemben és az idegen hely miatti belső feszültség. Nehéz volt mindezt kezelni. Egy gyors zuhanyt vettem, akkor vettem észre, hogy itt meglepő módon minden nyugati: a mosdó, a zuhany, minden. Látszik, hogy ez a hostel nyugatiak számára lett összeállítva.

Ezután kinyitottam a hálószoba ablakát, ahol teljesen megállt a levegő kis mérete miatt. A beszűrődő zajok ismeretlenek voltak és nem tudtam őket semmihez sem kapcsolni: különböző figyelmeztető hangok, idegen hangú csengők, de valahogy mégis megvolt mindennek az egyensúlya, semmi sem érződött feszültséggel telinek…csak én.

Tulajdonképpen minden új volt nekem ebben az országban. Fogalmam sem volt arról, miféle boltok vannak itt, milyen éttermek, így a Google Maps-et megnyitottam és a legközelebb lévő éttermet kiválasztottam, hogy oda menjek. A cipőmet húztam, amikor a szorongás a japán nyelv miatt ismét utolért: hogy fogok rendelni? Meg fogják érteni? Mi van akkor, ha nem? Az annyira kínos lenne. El fogom tudni olvasni a kanjikat az étlapon?

Becsuktam a szemem és leszidtam magam. Megfogadtam, hogy nem agyalok ezen tovább, leülök, és majd meglátjuk, mi lesz. Kijöttem a bejárati ajtón, befordultam a kanyarodó kis utcában és egy nagyobb úthoz jutottam, ami olyan kifinomult érzést keltett bennem, mintha a gazdag negyedbe érkeztem volna. Átmentem az úton és a legelső étterembe bementem. Sötét, bordó padló és krémszínű falak fogadtak, fekete bútorokkal, ahol a pincéren kívül egy másik japán vendég volt. Most döbbentem rá arra, hogy amióta erre a városrészre a lábamat tettem, nem is láttam külföldit, így arra számítottam, hogy majd angolul próbálnak velem kommunikálni. A kiszolgáló egy idősebb, ötven év körüli férfi volt, akinek a mosolya azt az érzetet keltette, hogy ő bizony a világ összes titkát ismeri. Amikor bejöttem, hangosan mondott valamit, amit annyira elhadart, hogy nem tudtam összerakni a szótagokat, amiket használt. Üdvözölt, gondolom. – gondoltam. Helyet foglaltam az egyik boxszerű helyben, s ahogy le is ültem, már elémtette az étlapot és egy becsomagolt kendőszerű dolgot. Miközben ezeket letette az asztalomra, két másik idősebb japán vendég is betévedt ide. Az étlapot nagy levegővel kinyitottam és meglepetésemre mindenhol képek szerepeltek, persze felette a japán neve is az ételeknek. Ez nagyon szimpatikus volt nekem, bár ezt már Európán belül is láttam, és tudjuk ez hogy szokott kinézni: kiválasztod kép alapján, amit szeretnél enni, és feleannyira sem néz ki jól élőben. Fenntartásokkal ugyan, de eldöntöttem, hogy rendelek egy rizstésztát bambuszrügyekkel és csirkével. Vártam, hogy mikor jön vissza a pincér, de nem jött. Nem értettem a helyzetet. A két japán, akik szembeültek velem, felbontották a vizes törölközőt, ami mint kiderült arra szolgál, hogy a kezedet megtöröld benne étkezés előtt és után is. Én is így tettem, persze eljátszottam, hogy számomra most jött el az ideje annak, hogy ezt megtegyem. A pincér még mindig nem jött. A nő feltette a kezét és hangosan kiáltott egy “sumimasen!”-t, majd a pincér ott is termedt. Itt volt egy “aha” pillanatom. Ettől elkezdtem izgatottnak érezni magam, hisz annyi új szokás van itt, hogy nem tudok vele betelni. Ha az ilyen egyszerű dolgokban is eltérnek, gondoltam, mi lehet a társas kapcsolatok terén?

-Egy ilyet kérek. – mondtam szépen, komplex japán tudással a kezemben. A pincér válaszolt valamit, amit ismét nem fogtam fel, de láttam, hogy megértette, amit mondok, és készítik is. Az étel meglepően átlagos volt. Nem éreztem különlegesnek, különlegesebbnek, mint amit otthon ettem. Odamentem hozzá, hangosan megköszönte, hogy bejöttem, majd hangosan el is köszönt tőlem. Meglepő kontraszt mutatkozott meg a bölcs öreg felszolgáló hozzáállásából és az otthoniból. Itt örültek, hogy bementem, még ez a férfi is, aki egyértelműen felettem állt, meghajolt előttem és legalább háromszor hálát adott nekem és annak, hogy vendégként hozzájárultam az étterem működéséhez. Nem kellett kimondania, a testbeszéde és a hangjátéka ezt mind elárulta.

            Eltelítődve úgy gondoltam, megkeresem a Tokió tornyot, amit az Eiffel toronyról mintáztak. Úgy éreztem, rámférne valami, aminek legalább a formáját ismertem korábbról. Nem gondoltam volna, hogy pont a párizsi nevezetesség fog szolgálni horgonynak nekem Japánban. A vonatozás és metrózás közepette azon kaptam magam, hogy erőlködöm. Erőltetem a városnézést, magamra erőszakolom azt, hogy jól érezzem magam, mikor tudtam, hogy életemben nem voltam ennyire kimerült, mint most. Elhesegettem ezt a gondolatot, s mire sikerült is, már a torony lábánál álltam. Akárhogy is számítottam rá, egyáltalán nem adta vissza nekem azt az érzést, amit a másiknál éreztem. Ez rideg volt, közönyös, távolságtartó. Nem nekem való. Ekkor hirtelen büszkeség ömlött el bennem, hogy hűséges tudtam maradni az eredeti franciához, amit akaratlanul is megmosolyogtam.

            Ezután a környékbeli nevezetességekre vadásztam, de olyan volt, mintha a tévé előtt ülnék és bámulnék ki a fejemből és várnám, hogy leteljen végre a reklámok ideje és jönne a főműsor. Hát, az én főműsorom az éjjel nappali volt, a 7-Eleven, amit úton visszafelé a szállásomra találtam meg. Itt sem volt rest az eladó, hogy leordítsa a hajamat a fejemről, mikor beléptem az üzletbe, de ekkor kezdtem ráérezni, hogy ez itt a módi. Hangosan visszaköszöntem neki, hogy konbanwa. Lesokkolódva nézett rám, majd elkezdett somolyogni. Kedves, kerek arca volt a nőnek, de nem sokáig tartottuk egymás tekintetét. Én elkaptam a fejem, mert totál hülyét csináltam magamból, ő elkapta a fejét, mert nem akart a szemembe nevetni. Itt tanultam meg azt, hogy nem köszönünk vissza a bolti eladóknak. Hátat fordítottam neki és szétnéztem a kisboltban. Az idegen csilingelések és reklámok zaja a hiperboldog dallamokkal és magas hangokat megütő gyors reklámhangokkal felettébb furcsa, kicsit anime jellegű hangulatot ébresztett bennem. Ízlelgettem a hangulatát, lassan sétáltam, hogy befogadjam az atmoszférát. A sorok közt felfedeztem, hogy néhány terméken angolul is rajta van a leírás, és csak a biztonság kedvéért vettem meg egy chipset, egy szendvicset és egy teát, hogy kissé kontrollban érezzem magam.

            A szállásra menet már inkább vonszoltam magam, egyszerre voltam végtelenül fáradt és éber is. A fejemben lévő gondolatok köröztek az ágy körül, semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy aludjak. Hazaértem, annyi erőm sem volt, hogy megegyem a dolgokat, amiket vettem, átöltöztem és már az ágyamban is feküdtem. Csakhogy a jet lag itt mutatkozott igazán be: képtelen voltam elaludni, miközben mást sem akartam, mint aludni. Órákon keresztül az ágyban szenvedtem, hol az egyik, hol a másik oldalra fordulva. Egyszer csak megtörtént, és ismét álmok nélküli álomba zuhantam.

            Másnap meglepően lassan tudtam felkelni és úgy, mintha egy kalapáccsal ütöttek volna megállás nélkül, míg én aludtam. Ránéztem a telefonomra, másnap dél volt. Tizenhárom órát aludtam. A családom aggódó üzenetei árasztottak el, felhívtam őket, hogy tudják, jól vagyok, csak az időeltolódás szórakozik velem.

            Reggelire megettem a chilis ízű Calbee chipset, az előre csomagolt szendvicset és a teát is. A chips borzalmasan műanyag ízű volt, így alig tudtam megenni. A szendvics már kicsit fonnyadt volt, bele sem gondoltam, hogy a hűtőben esetleg jobban megtartaná magát. A teával úgy gondoltam nem tudok mellélőni, hiszen már ezerszer ittam Lipton teát, úgyhogy meghúztam. A felét majdnem visszaköptem. Ez a tea nincs ízesítve! Nincs benne fél kiló cukor és édesítőszerek! Ez sima tea?! Egyszerre voltam felháborodva és elkápráztatva. Kíváncsiságból rákerestem a Google-ben erre a jelenségre és megannyi cikktalálatot kaptam ezeket taglalva. Talán nem ártott volna alaposabban utánanéznem minden kicsi apróságnak.

Azon kaptam magam, hogy folyik rólam az izzadság. Május volt, így nem számítottam nagy hőségre, a légkondit, ami a kicsi szobában volt, mégis bekapcsoltam. Lehet ismét a sok ismeretlen dolog ért úgy, hog szorongást és pánikot váltott ki belőlem, vagy csak szimplán felment a hőmérséklet a szobában, nem tudom. A hideg levegő viszont segített. Úgy éreztem magam, mint egy bennszülött, aki a fejlett társadalomba szabadult be, és senki nincs körülöttem, aki segítene.

Vince. Vince ott lesz, igaz, a főnököm lesz, de olyan kedves volt az interjú során és az e-mailekben is. Ő segíteni fog majd, hogy be tudjak illeszkedni ide és minden rendben legyen. Ez a gondolat eddig meg sem fordult a fejemben, így nagy megnyugtatás volt számomra. Holnap találkozunk és ő majd beavat a rejtelmekbe. – gondoltam, miközben az ízetlen teát iszogattam, mert vizet is elfelejtettem venni, a csapból pedig már nem mertem inni, nem szerettem volna meglepetéseket.

Másnap reggel fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem. Korábban ilyesmit nem tapasztaltam, így kezdtem aggódni, de az interneten megannyi cikknek utánanéztem, és mindegyik azt mondta, hogy ez egy normális velejárója a hirtelen időzónaváltásnak. Hét óra volt. Mielőtt a shinkansenre mentem, két helyet mindenképpen szerettem volna megnézni: az egyik a Pokémon Center volt, a másik pedig a Sensouji templom. Összepakoltam minden holmimat, néhány keresés után kiszámoltam, hogy úgy a legjobb, ha a templommal kezdek, az messzebb esik tőlem, mint a pokémon center, az visszafelé is jó lesz, aztán felugrok a csomagokért és viszlát, japán szörnyella, egyenesen Vincéhez és Himejihez. Persze ez enyhén ki lett sakkozva időben, sehol nem tölthetek el több időt, mint amit kiszámoltam: negyven perc utazás, negyvenöt perc templom,  harmincöt perc pokémon center, egy óra visszaút, majd negyven perc vonatállomás. A dolgaimat összepakoltam, hogy ha már jövök vissza, csak annyi legyen a dolgom, hogy felkapom őket és mehetek az állomásra.

A sensouji templom Tokió egyik ékessége, a legrégebbi buddhista templom a városban. Az odavezető úton bódék tömkelege mellett haladtam el, ahol kedves eladók kínálgatták áruikat, de a tegnapi után elvesztettem egy időre a kíváncsiságomat. A templom látványa a piros-fehér színeivel szinte vonzott magához. Hatalmas területen feküdt és emberek ezrei sétáltak vagy épp álltak sorba a templom előtt. A sorbaállásra lettem elsősorban kíváncsi, így közelebb mentem, hogy megnézzem, mégis mi miatt várakoznak ennyien. Mint kiderült, az emberek azért álltak sorba, hogy egy nagy dobozba pénzt dobjanak, megkongassák a harangot és meghajoljanak előtte. Úgy gondoltam, ez valamiféle imádkozás vagy tiszteleadás. A folyamatot megfigyeltem több embernél is, azonban nem jöttem rá a pontos rituáléra, úgyhogy felmentem a lépcsőn, kikerültem a dobozt. Balra tőle rengeteg fiókkal ellátott polcrendszer volt, aminek a menetét először nem értettem, mert a leírás ismét kanjikkal volt elárasztva, de szerencsére megtaláltam az angol verzióját. Ez egyfajta jóslás volt, ahol száz yent kell felajánlani, egy fémdobozt megrázni, azt fejjel lefelé fordítani, abból kiesik egy rúd, amin egy szám van írva. Azt a számot kell megkeresni a fiókon is, azt kihúzni, és a szerencsejóslatot kivenni belőle. Az enyém azt mondta, hogy nehéz életem volt eddig, most viszont találkozni fogok valakivel, aki nagyon nemes és segítőkész lesz, és az anyagi helyzetem is meg fog változni általa. Először szarkasztikusan fordultam hozzá, elég homályos és kétértelmű volt ahhoz, hogy ezt nagyjából mindenki magára tudja húzni. De miért ne? Miért ne hihetném el? Mikor az ellenállást elengedtem, akaratlanul is Vincére gondoltam, hiszen ő most a legközelebbi jövőm a nyelviskolával és az óvodával. Az érzés végigszaladt a gerincemen és meleg érzés járta át a testem, miközben libabőrös lettem. Tudtam, hogy ez egy jó jel. Ott és akkor úgy éreztem, jó döntést hoztam. A templom körül hatalmas szobrok voltak felállítva a kapunál két ijesztő, démonszerű lény őrködött. A templom lépcsője előtt egy hatalmas üst állt, amiből nagy füst áradt. Közelebb mentem, láttam, hogy itt is nagy tömeg gyűlt össze, ami állandó mozgásban volt: ha valaki végzett, egy másik lépett a helyébe, nagyjából félpercenként váltották egymást. Pár lépésre megtorpantam: az emberek beléptek a füstbe és a kezükkel magukra legyezték azt. Értetlenül álltam ott, összeráncolt szemöldökkel. Gyorsan utánanéztem és megtaláltam, hogy ez egy tisztítő üst, ami a rossz energiákat és az ártó szellemeket veszi le az emberről, így én sem voltam rest beállni a sorba. Beszívtam az erős füstölőt, az megtelítette a tüdőmet és valami könnyedség járt át, mikor kifújtam a levegőt. Kissé úgy éreztem, mintha a szerencsejóslással és az üst tisztítással én is beléptem volna a japán kultúra világába, itt éreztem először, hogy egy kicsit a részese vagyok az országnak. . Kiélveztem a csendes tömeg energiáit, majd ránéztem az órámra és láttam, hogy késésben vagyok a számításaimhoz képest. Nekiindultam felfedezni a Pokémon Centert.

Az odavezető vonatút végén láttam, hogy a GPS a legmagasabb torony felé vezet a környéken. Szinte a felhőket szelte ketté. Beléptem az épületbe, éreztem, ahogy a gyermeki szívem hogy lüktet. Egész gyerekkoromat felölelte a Pokémonok szeretete, gyűjtöttem a tazókat, a pokélabdákat, a plüssöket – mint egy igazi 90-es években született gyerek. A második emeleten volt a bolt a lift táblája szerint. A bolt bejáratánál egy másfél méteres Charizard fogadott Pikachuval a vállán, a bolt pedig özönlött az emberektől. Megállt a lélegzetem, éreztem, hogy kivörösödök, elöntött a hatalmas boldogságérzet. Itt vagyok. A Pokémon zenéje ordított a boltból, a Pokémonok hangjai szakították félbe itt-ott a zenét, ahogyan bizonyos termékeket kipróbáltak a vásárlók. Itt már fel véltem fedezni pár turistát is, de a legtöbb vásárló itt is helybeli volt. A boltban a plüssállatoktól kezdve a pokémonos lámpákig és parfümökig minden megtalálható volt. Ámultam, és hitetlenkedtem, hogy ez létezik. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a vásárlók legtöbbje felnőtt volt és kicsit sem szégyellték, hogy itt vannak. Úgy tűnt, mintha ez egy teljesen normális tevékenység lenne idekint. Otthon a tényt, hogy szerettem a Pokémont is el kellett rejtenem sokszor, mert az emberek ítélkeztek, hogy az gyerekeknek való. Itt egyértelmű volt, hogy a Pokémon mindenkié. Nem is voltam rest, megkerestem a kedvenc vízi Pokémonomat plüssben, Vaporeont, amit rögtön a kosaramba is tettem. Ő lesz az útitársam idekint, Japánban. Fordultam volna a pénztár felé, de eszembe jutott Brigi, a keresztlányom, akit gyerekkorában megfertőztem a Pokémon lázzal. Tudtam, hogy az ő kedvence Eevee, úgyhogy vettem neki egy plüsst innen, kintről. Ha hazamegyek, biztosan örülni fog majd neki, gondoltam. Adtam még egy kis időt a gyermeki énemnek, hogy kiélhesse magát, úgyhogy minden kulcstartót, kártyát, rágót, tollat megcsodáltam, de egyikbe sem szerettem úgy bele, mint Vaporeonba. Hozzá kell tennem, hogy az árakat is figyelembe kellett vennem, nem volt túl sok pénzem erre a hónapra, épphogy ki tudom majd fizetni az első hónapi albérleti díjat és az ételeket. Gyorsan megnéztem, és láttam, hogy Oszakában és Kiotóban is van Pokémon Center, amik sokkal közelebb lesznek hozzám, mint Tokió, így ott majd bevásárolhatok a későbbiek folyamán.

Idő van. Mennem kell. A sor a végtelenségig állt, de nem akartam elmenni anélkül, hogy ezt a két plüsst megvettem volna. Tíz perc csúszásban ugyan, de elindultam visszafelé a vonatokkal a szállásra, Vaporeonnal és Eeveevel a kezemben. A szatyrukon az első 151 Pokémon rajta volt. A legnagyobb rajongónak éreztem magam, és ez az érzés olyan boldoggá tett. Valóra váltottam a gyerekkori álmomat, hogy egy Pokémon Centerben legyek. A vonaton ülve ez a gondolat keringett a fejemben és újra forróság járta át a testem. Egyfajta csendes béke, elismerés és boldog szomorúság szállt felém. Az álmoknak, hogyha teljesítem őket, van egyfajta utóíze, ami az ürességgel azonosítható. Az álom eltűnt a helyéről, valóra vált, az élmény a tiéd, az űr viszont ott van, ami adhat egy negatív spirált is egy pillanat erejéig, amíg nem fókuszálok teljesen arra, hogy mekkora teljesítmény egy álmomat valóra váltani. Szerencsés vagyok, mert amióta magamnak hozom meg a döntéseimet, van bátorságom valóra váltani az álmaimat. Ha ez a negatív érzés felüti magát, végiggondolom az álmomhoz vezető utat és azt, hogy mennyire vágytam rá, és abban a pillanatban, mikor valóra vált, milyen boldog voltam. Aztán hagyom lebegni egy kicsit.

A vonatok hajszál pontosan érkeztek meg, így a kiszámított időmnek eleget téve érkeztem meg a szállásra. A két bőröndöt megragadtam, és kiszabadultam szörnyella fogságából. Azóta nem is láttam őt, de úgy éreztem, hogy mindkettőnknek így a legjobb. Vetettem egy utolsó pillantást arra a helyre, ahol először hajtottam a fejem álomra Japánban. Az itt történtek már mind belopták magukat a szívembe, és emlékként karcolódtak oda, hogy sose felejtsem el azt, amikor ezt a hatalmas lépést megtettem.

Leszálltam a megállónál. Az emberek mint hangyák özönlöttek minden irányból, a nagy kavalkád miatt megszédültem és irányt tévesztettem. A Maps sem tudta pontosan megmutatni, hol is kell felszállnom, háromemeletes volt a pályaudvar, fogalmam sem volt róla, hova menjek. Kétségbeestem. Pontosan negyven perc múlva indult a vonatom, amire már megvettem a vonatjegyet. Eszembe is jutott, hogy kihalásszam a táskámból és a zsebembe tegyem, hogy kézközelbe legyen ha elcsípem a helyes kaput. Mint kiderült, a vonatállomás egy plázával volt egybekötve, ami nagyjából fél kilométer hosszú volt. Kénytelen voltam ezt a távot háromszor megtenni oda-vissza, csak hogy rájöjjek, hogy ez egyedül nem fog menni. Eltelt húsz perc. A gyomrom már csomókban volt, a nyakamat mintha fojtogatnák, teljesen elbizonytalanodtam. Kijöttem a földszinten és kívülről megnéztem a pláza és pályaudvart, hátha látok valami kiírást, de semmi. Ekkor pillantottam meg egy rendőrt, aki nem messze tőlem a rendre vigyázott. Úgy éreztem, nincs más esélyem, minthogy az ő segítségét kérem, még akkor is, ha bennem van egy gát, hogy japánul beszéljek. Odaszaladtam hozzá a két bőrönddel, az arca elsápadt és kidülledtek a szemei. Egy pillanatra megtorpantam, azt hittem, átváltoztam valami szörnnyé a stresszlabda miatt, de végignéztem a testemen, és még a sajátomban voltam. Tizenkilenc perc.

-Elnézést, a shinkansen vonatállomását merre találom? – kérdeztem elhadarva angolul először, de láttam, hogy fogalma nincs miről beszélek, így megismételtem japánul.

- Shinkansen no eki? – közben átnyújtottam neki a jegyemet, hátha az alapján ő több információt tud belőle kisajtolni, mint én. – Hát lássuk csak… Hmm… - Vártam, a fejemben az óra másodpercmutatója kattogott. A középkorú férfi finoman megfogta az állát, összeráncolta a szemöldökét és vizsgálta a jegyemet, mintha az egy sorozatgyilkosság kulcsbizonyítéka lenne. A szeméből láttam, hogy minden kanjit, illetve számot olyan alapossággal kielemez az elméjében, hogy Charlie Eppes a Gyilkos számokból is megirigyelte volna. Kezdtem elveszteni a türelmem. Tizenhat perc.

- Tudja, hogy hol van? – kérdeztem sürgetve, hogy nagyobb nyomást gyakoroljak rá. – Shinkansen, ugye? Hmm… - nézte még két percig, éreztem, hogy a fejem egyre vörösebb lesz. Aztán eszembe jutott Anna, a volt japántanárom, ahogy magyarázta nekem, hogy a japánok nem képesek nemet mondani. Felszívtam magam. – Semmi gond, köszönöm a segítségét! – téptem ki a kezéből a jegyet, meghajoltam előtte, majd ösztönszerűen elindultam egy másik irányba, ahol az emberek csomagokkal és táskákkal jöttek-mentek. A Maps-en rákerestem, hogy is néz ki pontosan a vonatállomás kívülről. Tizennégy perc.

            Mint kiderült, a megérzésemre kellett hallgatnom. Egy teljesen másik vonatállomáson keringtem, míg a shinkansené egy másik épületben volt. Visszadugtam a telefont a zsebembe, majd teljes erőmmel elkezdtem rohanni. A neten azt írták, a -1. Emeleten van. Piros lámpát kaptam, itt Japánban pedig, ahogy eddig láttam, senki, de senki nem megy át a piroson, így várnom kellett. Tizenhárom perc.   

            A tömeg úgy özönlött ki és be a pályaudvarról, mint a hangyabolyból a hangyák, így könnyű volt követnem őket. A bejáraton túl egy tábla tájékoztatott arról, hogy pontosan hova is kell mennem. A földszinten maradok. A lejáraton enyhén balra fordultam, majd egy hosszú folyosó végén már láttam a kaput, amin át kell vágnom magam. A két bőrönd, mint két mérges sárkány ordított mellettem, ahogyan szaladtam. Az ő segítségükkel az utat is ketté tudtam törni, az emberek félrehúzódtak a hang hatására. Tíz perc.

            Azt hittem, hogy soha nem jutok a folyosó végéhez, annyira végtelenül hosszú volt. Végül a tüdőmet megdolgoztatva a kapunál álltam, ahol két rendőr is figyelte az utasokat és azt, hogy a jegyük valóban a shinkansenre szól-e. Megálltam, lihegve, egy szót sem tudtam kiejteni, csak az ujjamat mutattam fel, hogy várjon egy kicsit. Hét perc.

            A jegy ott volt nálam, felmutattam, biccentettek, és rohantam, ahogy csak bírtam. Ideértem. Ideértem! Egy sor állt a shinkansen előtt, a jegyeket ellenőrizték a beszállásnál is. Beálltam a sorba. Beletúrtam a bal zsebembe, de a zsebkendőkön kívül mást nem találtam. Beledugtam a kezem a jobba, ott pedig a telefonom volt. Átjárt a hideg, és egy pillanatra megállt a szívem. Hol van a jegyem? Az előbb még a kezemben volt, most már nincs sehol! Őrülten újra kitúrtam a zsebemet, az őrök már mutatták, hogy be kéne mennem, öt perc múlva indul a vonat. Láttam a vonatot, amint bent áll az állomáson és a jegyem nem volt sehol! A táskámat ledobtam a hátamról és feltéptem, hogy megkeressem a jegyemet. Az nem lehet…Nem hagyhattam el. Nem. A szemeim kidülledtek és hézagosan vettem levegőt, mintha vissza akarnám szorítani azt a tényt, hogy elhagytam egy negyvenezer forintos jegyet, nagyjából száz méteren. Annyi ember volt mindenütt, hogy képtelenség lett volna a földön észrevennem a jegyet. Az arcomat a kezeimbe temettem és elkezdtem remegni, ráztam a fejem, hogy ez nem lehet. Ha új jegyet veszek, már nem biztos, hogy ki fogok jönni a pénzemből, amivel idejöttem. Mit csináljak? Mégis mi a…

            Valaki megkopogtatta a vállam az ujjával. Egy japán nő volt az, a fejét biccentette, félően nézett rám. Azt hittem, útban vagyok, így arrébb mentem reflexből, de a nő nem mozdult. A szemébe néztem, ő elkapta a tekintetét és a cipőmre szegezte a tekintetét.

- Elnézést, ezt elhagyta. – Nyújtotta át a jegyemet, amin látszott, hogy páran már áttapostak. Hogy mi? Gondoltam. Lesápadtam, egy pillanatig nem tudtam reagálni. Kerestem a kamerákat, hogy most hülyének állítanak be, vagy egy ember tényleg odanyújtott egy jegyet, ami egy vagyonba került úgy, hogy akár ő is felszálhatott volna vele? Megköszöntem neki százszor, lehet ezerszer is, a lány zavarba is jött, magam elé engedtem. Az ellenőrök betessékeltek, mutattak egy helyet, hogy itt üljek le, a bőröndjeimet tegyem fel a tartóra és jó utat kívántak. Így is tettem, majd behuppantam az ülésbe. Ismét végigfutkosott rajtam ez a meleg érzés. Szinte már olyan, mintha Japán egyfolytában adná számomra a jó visszajelzéseket. Végre megengedhettem magamnak, hogy csendben elsírjam magam. Sikerült. Itt vagyok, úton az új otthonom felé.