Ostoba vagy.

Csendben jöttél, betörtél az életembe, olyan finoman, mosolygósan, ahogy az hozzád illik. Ott vagy abban a mocskos aluljáróban, de mégis olyan tökéletessé varázsoltad a lényeddel. Ha azt gondolod, hogy valaha is teljesen elengedlek, nem ismertél eléggé. Eljutottál oda, ahová millió embert sosem tudtam eljuttatni, a legbelsőbb énemhez, aki úgy hiányol téged.

Ostoba vagyok.

Elhittem, hogy elég jó vagyok neked. Tudod, a reményt viszem tovább, kincsemként, amit jól elrejtek magamban. Mikor esténként egyedül vagyok, előveszem őket, nézegetem, hagyom hadd fájjon, ringasson el, öleljen meg, vágjon pofon, ezek a te érzelmeid bennem! Hiába fáj, Te ezt megérdemled.

Ostobák vagyunk.

Dédelgettünk fantáziaképeket, hát hol van a kutyánk az ágyból, aki felmászott sunyiban az ágyra és hozzád bújik? Hol van az a külföldi út, amit együtt el szerettünk volna tölteni? Hol vannak a mosolyok, azok a titkos, lopott somolygások?

Ostoba.

Itt vagyok, várok Rád. Várom, hogy bekopogj, engedem, hogy eltorzuljon a valóság és itt legyél… miért látlak mindenkiben?