Napfonat. Szív.

Egy darabnyi földet vágtak ki, élei kisimultak, szinte vonzó volt. A tetején finom, élénkzöld pázsit lengedezett elegánsan, pajkosan, egyik levél a másikkal játszott. Ezen a füvön szaladt át két pár láb. Az egyiken mérsékelt sarkú krémszinű cipő illegett, a másikon barna, egyszerű lábbeli.
A sűrű fű, ahogyan a ránagyított képtől távolodunk, nőni kezdett és sárgássá vált, öregedett: a gömbölyűből felszín lett, kisimult és szilárd talajt képzett nekünk.

Neked és nekem.

A Nap utolsó narancssárga fénynyalábjait mutatta nekünk, miközben mi, lassan futkározva, én játékosan kergetve téged a pillanatba olvadtunk. A táj meleg volt, telis tele finom színekkel: egy két ház ült a hegyek oldalában, inkább a természet uralkodott itt, rajtunk.

Bennünk.

Benned és bennem.

A hajad gyönyörűen hullámzott a szélben. Milyen szerencsés ez a szél, hogy a hajadat pajzánul a magáévá teheti! Bár jobban meggondolva a hajad uralkodhatott inkább a szelen, tökéletes mozdulataihoz biztosan parancsoló fejedelmiségnek kellett lennie, hogy engem így elkápráztathasson.

Engem.

Téged.

Minket.

Egyszerű egyberuhádat a tested magába szívta, csak kifogás volt azért, hogy azt mondhasd, van rajtad valami. Gyengéden fogtad a kezem, azzal a megfontolt tapintással, az ártatlan ujjaiddal, az óvatos tenyereddel, minden kéz olyan irigy rám.

Rám.

Rád.

Ránk.

És ott, a naplemente csillogásában megfordultál kerek arcoddal és rám mosolyogtál. A szemráncaid emberi szépséget meghazudtolóan csábítottak el, ajkaid esése a sajátjaimba való harapást követelte. Te nem lehetsz ember.

Nem lehetsz ember.

Nem lehetek ember.

Nem lehetünk emberek.

Lelked kivetülését és éned felrobbanó kisugárzását nem tudtam tovább magamban tartani. Túlcsordult érzelmeim a szemeimet ostromolták, akik gátat nyitottak gyönyörömnek, hogy téged láthatlak, ahogy igy rám nézel.

Rám

Rád

Ránk.

Tovább futottunk oda, a mindenségbe, a végtelenbe, a naplementébe.

Hirtelen vizbe estem, egy koromfekete vizbe.

Te eltűntél, én pedig nem mozdultam. Vártam, bizakodtam.

Elmerültem.

Zuhanok, le a mélybe.

A szemeimet kinyitom és vele a bizalmam kulcslyukába helyeztelek.

A viz szine  megtört, a fekete egyre halványodni kezdett, mig teljesen azúrkék nem lett. A felszinre úsztam, és kidugtam a fejem a szigeten.

A szigetemen.

A szigeteden.

A szigetünkön.

És te ott ültél a halványbarna sziklán, abban a bikiniben, ott ültél és napoztál, behunytad a szemed és mozdulatlan maradtál.

Kinyitottad a szemed és újra a lefegyverző mosolyoddal vettél le a lábamról.

...

Szív. Napfonat.