Te.

Te ott, Kronosz lánya. Te fodrozódsz a kastély tó vizén. Közelebb lépek, mélázva rád nézek. Két és fél év. Szellemként keringtél ebben a két és fél évemben.

Megdöntöd a fejed, mosolyra húzódik a szád, bólintasz, hogy indulhatok. És én tudom, hogy nem a múltam szelleme leszel többé, nem az, aki miatt a megbánás fojtogató érzése kínoz, hanem az, aki védőangyalként él a jelenemben, ott vagy mögöttem, egy leheltnyire, szinte érzem a parfümöd. Sugallod az irányt.

Hogy fájhat valami ennyire könnyen?
Olyan, mintha egy tollpihe leszorítva lett volna túl sokáig, és most egy enyhe szellő szabaddá eresztette. Elindult, a szél irányt mutat, és már nem érdekli merre vezeti az út, megtanulja élvezni. Élvezi azt a csípős szelet, az enyhe napsütést pihéin,  és csak van.

Nevetek vagy sírok?
A szivembe költöztél, csendben, helyeslően, jó érzéssel a szívedben. Berendezted az a teret az öreg, sötétbarna mahagóni bútoraiddal, és a kanapén heversz.
Ott vagy, érzem, hogy támogatsz, és ennél több nekem nem kell.

Bennem élsz tovább.