Annyi fajta érzelem kavarog bennem, hogy képtelen vagyok választani, szóval kérlek, próbálj követni.

Nem érzem úgy, hogy megérdemelném ezt a fajta büntetést. Rengeteg erőfeszítést tettem, hogy a cél, amit kitűztem magamnak, valóra váljon, és mégis ez fogadott...az elutasítás, az, hogy semmilyen úton-módon sem kaphatom meg a lehetőséget.

Nem gondolná az ember, hogy ez mennyire megviseli a lelket...mikor kitűzöl egy célt a szívednek, egy olyan célt, ami nem akar túl sokat, hiszen a filmben nem is látszódtam volna egyáltalán, csupán Ryan Goslingot láttam volna, azt az embert, akire úgy hasonlítok...vagy úgy szeretnék hasonlítani?
Számtalanszor kérdőre vonom, hogy tényleg hasonlítunk-e vagy csak az ismerősök legyintenek egyet és mondják rá, hogy kerüljük a témát...Már megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok meg, csak saját magamban. Azt hiszem csak annyit szerettem volna az egészből kihozni, hogy lássam őt élőben, hús-vér emberként és ránézzek. Nem kellett volna több, csak látni akartam a saját szememmel, hogy tényleg úgy hasonlítunk-e, ahogyan azt képzelem...Szeretném tudni, hogy ez miért olyan elképzelhetetlenül fontos számomra, de úgy tűnik az lett volna. Most be kell érnem Grace véleményével, aki az elkövetkezendő napokban megy forgatni vele. Ő az egyetlen ember, akinek mindkettőnkkel lesz kontaktja...Több, mint a semmi.

Nem tudom mit szeretnék a színészettől. Minden alkalomkor, mikor kamera fordul felém, ideges leszek, stresszes, talán amiatt, mert bennem van a teljesítés vágya, talán egyszerűen frusztrál...de akkor miért akarok ennyire ezzel foglalkozni ha egyszer stresszt érzek, semmi mást? Tényleg csak a pénz lenne az, ami ennyire motiválna és a hírnév, hogy az emberek ismerjék a nevem?

A Sziget masszív tömege bebizonyította számomra, hogy soha sem szeretnék világhírű színész lenni. Minden egyes nap elviselni azt, hogy inkognítóban kell mennem a boltba, nehogy felismerjenek, nem mozdulhatok ki anélkül, hogy az emberek meg ne rohannának...rövid időn belül bekattannék.

Szeretnék segíteni az embereken. Megmutatni nekik olyan élethelyzeteket, amikbe nagyon könnyen beleeshet az ember, vagy épp extrémeket, és a megoldásuknak egyes útjait, hogy lássák, van happy end, és nem szabad feladniuk, akármennyire is tapossa őket az élet.

Nem világhírnevet szeretnék, hanem elismerést. Mennyit? Végtelent...Honnan ered ez az apadatlan folyó?

Meg kell találnom a forrását, különben sosem lesz vége.

Vidéken vagyok...és itt is maradok Szeptember 1-ig. Ez tudod mit jelent? Hogy többet nem leszek egy városban Ryan Goslinggal. “Megtör az átok”...Félelmetes, hogy egy álmodból mennyire könnyen lehet rémálom. Kezdem megérteni azokat az embereket, akik sosem próbálkoznak, csak egy helyben maradnak...

Miért olyan fontos ő az én életemben? Talán olyan szeretnék lenni, mint ő, az ő testét, az ő pénzét, az ő hírnevét szeretném “átvenni”...Ha teljesen őszinte maradok magamhoz, akkor tudom, hogy ha nincs is 50%-ban, de 25%-ban igazam volt, amikor ezt kijelentettem.

Szeretném és gyűlölném a hírnevet. Miért akarok akkor híres lenni? Csak a csillogást bírom felfogni belőle, a sok hátulütőjét az agyam nem akarja egyszerűen felfogni.

Azt érzem, hogyha nincs célom, akkor elveszett ember vagyok és nincs értelme az életemnek...Vagyis ezt éreztem egészen addig, amíg Artemis be nem nőtte magát a szívembe. Rejtett, árnyékolt, de cél vele a közös jövő.

Láttam őt sírni. Tudod miért sírt? Azért, mert nem leszünk megint együtt 10 napot. Annyira meghatott, hogy valaki azért sír, mert nem lehetek vele, annyira felmelegítette a szívem, hogy csak remegő hangon annyit tudtam tőle kérdezni, hogy “ennyire szeretsz engem?”...Ő pedig bólogatott....akkor és ott tudtam, hogy abban a konyhában mindenem megvan.

Kamerák nélkül is tiszta mozi az életem, mégis szükségem van rá, hogy az emberek elismerjenek, és ez az, amit lehet “mutogatni”.

____________________________

Azt mondják, hogy ha az álmodat követed, akkor minden könnyen megy, hiszen az utat a sors maga építi aranykövekkel, akkor mégis mi a faszom volt ez?

Grace azt mondta, hogy elképesztően hasonlítunk Goslinggal egymásra...Ha ez tényleg így van, akkor miért? MIÉRT?! Miért nem kaptam azt a választ, hogy nem? Megnyugodtam volna, hogy egyszerűen nem hasonlítunk és nincs semmi értelme annak, hogy lássuk egymást...De nem, rohadt kurva sors! Mi a faszt akarsz tőlem? Tönkre akarsz tenni?! MI?

...

Sosem fogok választ kapni a kérdésemre, az érzést pedig, ami bennem úszkál, sosem fogom tudni azonosítani, hiszen torzul árnyékolt arcába van vésve: “Akkor nyílok ha látsz”.

_______________________________

Ha beteljesülnek az álmaid, utána mit kezdesz az életeddel? Tegyük fel, hogy megtörténik, feltételezzük, hogy nem tudod megszokni...De az álmok tudjátok, hogy mik? Olyan más helyek, más környezetek, amik ugyanúgy csordultig tele vannak egészen ugyanannyi jó és rossz töltetekkel. Hányszor lepődünk meg életünk során, mikor elhitetjük magunkkal, hogy most minden rendben lesz, hogy ilyenkor több rossz ér minket, mint az a soványka jó?

Mi történik a világgal? Mi lelte az embereket? Hová lettek azok a gond nélküli emberek, akiket gyerekkoromban annyit láttam? Miért nem mondta senki, hogy felnőttnek lenni ennyire nehéz? Tévedek, mondták...miért nem hittem nekik?

Szeretnék visszamenni arra a napra, mikor a kivágott papírfiguráimmal játszottam a felállított sátramban a szobámban, oda, ahol becsuktam a szemem, és azt képzeltem, hogy felnőtt vagyok. Szeretnék oda visszamenni és jobban belélegezni a lelkem mélyére minden egyes mozzanatot abból az időből, hasonlóképpen, mint akkor, amikor egyedül voltam otthon, finoman sütött a Nap, én pedig kimásztam az ablakon az erkélyre és csak ültem ott, a ruhákkal felhalmozott szatyrokon, észleltem, tapasztaltam, figyeltem...Megéltem minden egyes pillanatot. Miért nem tettem ezt gyakrabban?