17:56. Az idő sürget.

A buszon sokan vannak, ott vagyok mégis mérföldekre szállnak a gondolataim. Mi lesz ha meglátom? Megfogjam a kezét? Megérintsem?

17:58. Az idő türelmetlen.

Ismét egy piros lámpa. A busz egy helyben áll, míg a pillanatok széttépnek. Emlékáradat robog felém, és elmossa ép elmém partját.

18:00. Az idő ingerült.

Ott kellene lennem. Kések, mint mindig. Nem akartam pedig, most az egyszer úgy szerettem volna előbb ott lenni…Úgy érzem magam, mint az első randinknál. Pontosan ugyanez történt és ugyanezt éreztem.

18:02. Az idő rohan.

Leüljek? Van egy szabad hely. Leülök. A zene ordít a fülemen, abban reménykedtem, hogy ez eloszlatja a ködöt, de csak még nagyobb bajt csinál. Emlékeket hoz fel…

18:04. Az idő éget.

Nem, inkább felállok és kapaszkodom. Újabb piros lámpa…gyalog gyorsabb lett volna.

18:07. Az idő megáll.

Felhív, de kinyomja. Nem kaptam meg az üzenetet, nem ér oda időben, hamarabb ott leszek. Kicsit megnyugszom, jól esik elsőnek lenni. Sokat késik, de megvárom. Ideges, de nincs miért…azt hittem felzaklat, de nyugodt maradtam. Egyedül leszek a Dunával, kettesben megsúgja majd nekem az élet titkát. Érzem.

18:15. Az idő folyékony.

A bunkerben vagyok, lemásztam a létrán, a Nap kábulatig süt még ilyen késő délután is. Nem zavar. Leülök a kidőlt fatörzsre és hangosan hallgatom a véletlenszerű zenéket, amik néha sokat akarnak mondani, néha az energiáknak dalolnak.

18:21. Az idő görbe.

Százszor bocsánatot kér, csak annyit írok neki, hogy rá érdemes várni. Meglepődik, de nem reagál rá…lehet személyesen fog?

18:28. Az idő csendes.

Az emberek a hídról bámulnak, mutogatnak, úgy érzem magam, mintha közszemlére kiállították volna az érzéseimet. Óvatosan és kimértem odapillantok néha, próbálok a figyelmem a vízre terelni, majd elkezdek énekelni:

So I sit here in this

Chaos and piss

Watching the storm passing

Storms are beautiful.

18:41. Az idő körmönfont.

A kérdések eluralkodnak rajtam, hiába nézem a víz monoton csobogását. A gondolataimat nem tudom irányítani többé. Szeretem. Szeretem? Hogy szerethetem még? Miért akarok vele lenni? Nem érdekel sem a barátai sem a családja. Hogyne érdekelne?! Miért nem érdekel? Hisz tudod, hogy neki az a mindene. Őket teszi előtérbe, nem engem. De miért?

18:46. Az idő egy hurok.

Előrébb megyek, közelebb a vízhez, abban a reményben, hogy a csobogás erőteljesebb hangja lecsendesíti az elmémet. Találok egy nagyobb követ, amire majdnem kényelmesen leülhetek, és nézem a hajókat, nézem a meglepett arcokat, a mutogatásokat, és azon gondolkodom, vajon ha úgy alakul, meg tudnám-e ezt valaha szokni. Azt hiszem nem.

18:59. Az idő sántít.

Egy óra késést írt, lassan itt kellene lennie. A rozét kortyolgatom, érzem, hogy egyre forróbb a testem és egyre kószább az elmém. Véletlenszerűen felnézek párszor a létra magaslatára, hátha épp megpillantom, ahogy lejön. Nem jön…

19:08.  Az idő pártatlan.

Narancssárgába borult minden. Nincs sehol…nem baj. Végiggondoltam és döntöttem. Nem érdekel, ha senkije sem szeret, ha ő igen: ha egymáséi vagyunk.

19:23. Az idő emberfeletti.

Felhívom, merre van, de ahogy megbeszéltük, ki volt kapcsolva, mert merülőben volt, hogy ha a közelben van, tudjunk értekezni. Kezdek elbizonytalanodni, kezdem érezni, hogy újra bekúszik valami közénk, felénk, az életünk és a világ felé.

19:39. Az idő isteni.

Ismét ugyanaz történik. Dobolok a lábammal a zene ritmusára és a baljós gondolatok minden pillanatban kétszereződve töltik ki az elmém szobáját, egészen addig, amíg szivacsként ki nem puffad az egész. Deus ex machina lenne, mint azon a vasárnapon? De miért?

19:55. Az idő képlékeny.

Na jó. Lehet meggondolta magát és mégsem akarja megbeszélni a dolgainkat. De miért nem szólt? Lehet tényleg lemerült és nem találta meg a bunkert. Igen, biztos ez lehet. Hazamegy majd és felhív telefonon, hogy ez történt vele és nagyon sajnálja és hogy beszéljük meg máskor, és én majd annyit mondok, hogy „jó”. Idióta.

20:06. Az idő hajlékony.

Elindulok a létrán felfelé, a buszhoz. A buszmegállóban egy egymás szájában lévő lezbikus párt találok. Nagyszerű, még a lányok is előttem csinálják, és még ők is egymással. Egy pillanatra a jövő képe ugrott elém, a feminizmus nácizmussá fajulása, a nők nőkkel való párosulása és a férfiak kihalása…Miért gondolkodom ezen?

20:11. Az idő bölcs.

Nem jön a busz. Biztos, hogy elmenjek? Mi van ha épp most van ott, és engem vár, nem ér utol mert lemerült a telefonja? Visszamenjek?

20:13. Az idő törékeny.

Visszamegyek, várok fél kilencig. Két és fél órát várok rá, az szépen hangzik. A két óra nem lenne elég, a három már túl sok. Ideális, nem megszokott, olyan mint én és Ő. A villamosmegállónál habozok, lemenjek-e, de nem teszem. Ott állok és várok, hogy lássam, ahogy elsétál ott lent, vagy leszáll a villamosról, vagy egyszercsak átkarolja a derekam, mint ahogy azt annyiszor csinálta korábban…

20:21. Az idő sodrás.

Semmi. Hadseregnyi turista árad el mellettem, egyik sem az én Vártam. Keresem az okokat, amivel felmenthetem, nem lehetek rá ideges, biztos jó oka van rá, amiért ennyire semmibe vette az időmet.

20:26. Az idő megfigyel.

Elindulok, de nem a buszhoz, a lánchídon sétálok át. Nézem az arcokat, mindben őt keresem, de nem találom. Ingerült vagyok. A telefonom hirtelen megcsörren. Ő az. Kisvártatva felveszem, próbálom lenyugtatni a hangomat, félek, hogyan szólok majd a telefonba. Ezerszer bocsánatot kér, nem az ő hibája, jóváteszi. Hallgatom, de levágtam az érzelmeimet, hogy ne sérülhessen. Tudom mennyire durva tudok lenni. Nálam találkozunk, a bejárati ajtó előtt.

20:39. Az idő okos.

Az utcámban vagyok. Érzem, hogy kezdek ideges lenni, de ekkor eszembe jut egy jó módszer: megforgatom az egészet. Veszek neki egy csokit. Ez jó érzéssel töltött el, elfelejtettem idegesnek lenni.

20:55. Az idő megtévesztő.

Hazaértem, de már a liftben hívott, hogy itt van. Hirtelen pofon vágott a félelem. Annyi időm volt, hogy ledobhassam a táskámat a földre és érte mehessek. Mit fog szólni ahhoz, hogy eltüntettem minden egyes tárgyat, ami valaha rá emlékeztetett? Össze fog omlani.

20:57. Azt hiszed, hogy van időd.

A bejárati ajtó előtt lefagy a kezem. Nem merem kinyitni az ajtót. Mi van, ha nem akarja folytatni? Össze fogok roppanni. Becsukom a szemem. Fehéret belélegez, feketét ki. Megnyomom az ajtónyitót. Kinyitom, de nincs sehol. Nem tudok kilépni. Fehéret be, és kilépek. A hátát látom, úgy ötlépésnyire áll tőlem. Szólok neki, odafordul és a sötétben megcsillanó könnyeitől elgyengülök. Meg akarom ölelni. Azt mondja, hogy úgy kárpótol, hogy elvisz sushizni. Hogy tessék? Összezavarodottnak érzem magam, de nem mutatom. Mondtam neki, hogy nem szükséges. Megfogtam a kezét. Olyan, mintha mindketten lenyeltünk volna egy mágnest és amikor találkozunk, megmagyarázhatatlanul húzna hozzá. Nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg.

Mi történik?

Valami zavar van a levegőben. Valami nem jó.

Megölelem, megszagolom a haját, attól mindig megnyugszom.

Nyugtatom, hogy semmi baj nem történt.

Az anyja késett ennyit direkt. Egy kegyelemdöfés…

Felszólítottam, emlékezzen arra, amit mondtam neki: megéri rá várni.

Várom a reakciót, de nem jön. Üresség, elidegenedés-érzés. A mágnese elfordult az enyémtől.

21:11. Az idő fülled.

Leülök a földre. Elkezdi mesélni mi történt vele azóta, de megkérem, hogy ne beszéljünk erről, rólunk legyen szó. Megkérdeztem, mi lesz velünk, mire összezavarodottan nézett rám, hogy azért jött, hogy elmondja, miért nem lehetünk együtt, nem azért, mert kétes helyzetben lettünk volna.

Puskalövés.

Az elnyelő hang, ahogy belefúródik egy vadba a puskagolyó.

Az elhaló, utolsó kiáltás.

Csend, sötétség, keserű.

Hirtelen minden elmosódott. Rá sem ébredtem, hogy sírok. Hogy lehettem ilyen hülye?

Kiesek a testemből és zuhanok.

Zuhanok lefelé, a markoló semmibe.

Nem tudom, hol lesz vége, érzem, hogy elvesztem az irányítást az elmém felett.

Az idő itt is létezik?

Megkérdezte, hogy akarom-e, hogy elmondja, azok után, hogy félreértettük egymást. Talán nem is értettem én őt félre, talán csak annyira akartam, hogy megteremtettem magamban ezt a gondolatot, az emlékezetem és a realitás-érzékem kezdett gomolyogni.

Maradjon, kértem.

Nem azért, hogy elmondja, miért nem lehetünk együtt. Szeretem a közelségét. Annyiszor megnyugtatott. Még ebben a végtelen zuhanásban is pillanatnyi biztonságérzetet ad.

Az idő elveszett.

Itt van még egyáltalán? Vajon az, akit látok, már nem csak az elmémben van? Tényleg ő van itt? Megkérdezem tőle, mire hozzámér, kicsit megrángat, hogy biztos legyek benne, de úgy érzem már eleget lebecsültem az elmémet ahhoz, hogy ez elég bizonyíték legyen hozzá.

Egyszercsak szúrásokat éreztem a szívemben. Késdöfések, nyílhegyek, dárdák ismétlődően ki-be mozogtak érzelmet adó szervemben.

Jelenléte és fizikai kontaktusunk hiánya elkezdett lassacskán meggyilkolni.

Egyre jobban fájt, és egyre jobban ömlött a könny a szememből.

Megkértem, öleljen meg, jöjjön közelebb. Biztos rosszat álmodok, ez nem valóság megint, hova kerültem?

Alig tudok mozogni. Közelebb jön hozzám, csak a karunk bőre érinti egymást és libabőrös leszek. Hogy vonzódhatok valakihez ennyire betegesen? Lehetséges ez egyáltalán?

23:18. Az idő legyengít.

Zuhanok, és semmi másra sem vágyok, minthogy megcsókoljam és szeretkezzek vele. Szétszakított a vágy és az ép elme háborúja…Egy gyenge pillanatomban megpróbálom megcsókolni, ő viszont elhúzza az arcát. Összeszorul a gyomrom és émelyegni kezdek. Realizálódott bennem, hogy soha többé nem fogom őt megcsókolni ha kimegy ebből a lakásból.

Ismét megkérdezi, hogy biztos ne menjen-e el. Annyit mondok, hogy szeretném ha maradna, még akkor is ha már nem bírom. Úgy érzem, hogy még egy találkozót, ahol már tisztában vagyok azzal, hogy a szakítás magyarázatát kapom meg, nem tudnék végigcsinálni. Most kell, akármennyire is töri meg a szellememet.

Sorakoztatja a kész érveket.

Család.

Barátok.

Kapacitás limit.

Túl jó érvek és logikusak. De a szerelemben mióta játszik szerepet a logika?

00:17. Az időt nem lehet visszakapni.

Ha szakítunk, azokat az éveket, amíg élünk, soha nem élheti át velünk együtt a másik. Én pedig mást sem szeretnék, csak vele átélni mindent, ő és én.

Eszembe jutott a földi Paradicsom, Málta, ahol együtt voltunk és töltöttünk el egy meseszép hetet. Bekúszik az elmémbe az a pillanat, ahol megcsillan az arcán és a mellén a vízcsepp, azok a pillantások, a sarki kis étterem, tökéletes kilátással…Ott, ott örökké fogunk élni az emlékek mámorában.

01:48. Az idő ádáz.

Megrezzenek. A rozé, a kiteljesedett mentális sokk és a fáradtság kezdett álomba ringatni. Felé fordulok, és bármennyire is égetett belülről a tudat, hogy el fog pusztítani, amit kérek tőle, de megkérdezem, hogy utoljára összebújhatunk-e. Bólint.

02:22. Azt hittem van időm.

Hirtelen minden élessé válik, mintha az agyam rögzíteni akarná mindazt, ami innentől megtörténik.

Megpuszilom a hátát egyszer. Kétszer. Százszor. Csak puszilom. Bőrének édeskés ízét soha nem akarom elfelejteni, hogy milyen meleg, milyen bársonyos, mennyire szeretem…

Az órára nézek. Négyre kérte, hogy húzzam fel az órát, most van fél három. Másfél óra…Másfél órám van arra, hogy minden egyes porcikáját magamba szívjam és soha ne engedjem el.

Elképesztő rettegés fog el.

Úgy érzem, mintha egy kínzópadra fektetnének és a végtagjaimmal együtt a szívemet is kihúznák, csak facsarják, nyúzzák a másodpercek. Minden másodperc egy eltelt másodperc, amit soha nem fogok belőle visszakapni.

Egyre gyorsabban ver a szívem, és kapkodom a levegőt. Pánikba esek. Hogyan tudnám helyesen kitölteni ezt a másfél órát? Négykor felkel, elmegy majd és soha többé nem látom.

Mintha időzítőre meghalna. Ettől a gondolattól felszakadnak bennem különböző panaszhangok.

Félálomban próbál nyugtatni, de nem megy neki. Nem értem, hogyan tud aludni egy ilyen helyzetben?

03:05. Az idő zord.

Simogatom minden porcikáját, közelebb húzom a testemet az övééhez. A bőrünk összeér, amitől kelletlen megnyugszom szakadozva. Egyik pillanatban csendélet, a másikban háború dúl a pszichémben. Mi az isten történik velem?

03:11. Hogy hiheti bárki is, hogy van mindenre ideje?

A szuszogására koncentrálok, miközben a haját babusgatom, ahogy mindig tettem, mikor együtt aludtunk. Remegek egy kicsit, túl sok érzelem dúl bennem. Nem akarok többet sírni, koncentrálnom kell, hogy emlékezzek rá.  

03:19. Miért nem mondják többször, hogy élj a mostban?

A félhomályban az arcát nézem. A bal oldalán van egy anyajegy, ami olyan különlegessé teszi őt. Sosem fogom elfelejteni. Megsimogatom, és megpuszilom, megállás nélkül puszilom és simogatom mindenét, amit csak érek.

03:27. Az idő értékes.

A nyakát simogatom, ami annyira érzékeny, hogy minden alkalommal összerázkódik, de nem szól, hogy ne csináljam, úgy érzem ő is magába szívja a pillanatokat álmában.

Fél óra. Fél óra, és soha nem fog az ágyunkban feküdni többé, és én örökre ottmaradok az ő emlékével.

03:51. Az idő alattomos.

A kurva életbe! Elaludtam. Annyira megnyugtatott, hogy simogathattam, hogy beleestem az alvás kellemes csapdájába.

Kilenc perc múlva felkel és elmegy.

Egyre intenzívebben lüktetnek a pillanatok, a kétségbeesés és a félelem a tetőfokára hág bennem.

03:55. Az idő ingerült.

A selymes, gyönyörű szőke haját simogatom, miközben belül haldoklom.

03:57. Az idő türelmetlen.

Varázslatos combjait simogatom, melyeket olyan sokszor puszilgattam és öleltem. Az emlékeim kezdenek feketébe borulni.

03:59. Az idő sürget.

Utoljára magamhoz szorítom és a fülébe suttogom, hogy szeretem.

04:00. Az idő megállt.

Az idő elment. Vele együtt indult.

Az idő otthagyott. Elkíséri őt..

Az idő nincs. És ő sincs többé.

Minden megfagyott. Minden hideg és éles.

Alámerülök.

Nincs levegő.

Jéghideg.