Körülöttem zöld hadsereg gyűlik, rohanásukból átváltanak lassú sétára, majd jámboran leteszik fegyverüket és a földre ülnek.
Annyira nyugodtak, hogy mindannyian fává változnak.
Karjuk léhán lombként óv: vigyázz az elméddel! nem kell nekünk elme se gondolat.
E kis sziget, amit alapítottak ezáltal, a lelkem visszatérő nyughelye lett.
Leülök hát én is, de az összes fegyverem karóként belémszúródik: kényelmetlenül, ingerülten erőltetném magamra a nyugalmat, meg akarom tagadni a fegyvereim létét bennem.
A harcosok lombjai hangjában a múltban révülő ismerősök hangját hallom, majd képkockák özönlenek a látóterembe: becsukom hát szemem.
Körbe-körbe szállnak egy hatalmas fekete térben.
A lombok, mint mentális vasmacskák tartanak a szigeten.
A képek olykor fekete-fehérek, de túlexponáltak is remegnek a szemeim előtt: egy jókedvű séta a tóparton, egy nagy veszekedés a szeretőmmel, a békülő érintések, a repülés érzésének pillanatnyi élvezete, a család óvó keze. Minden ott van, minden, ami valaha is nyomott hagyott bennem.
A két kép közötti üres térbe nézek és belerohanok: semmi sincs ott, hang sincs már.
Miért ilyen jó érzés?
Megállt az elmém,
nem forog tovább;
egy pillanatra meghalok,
--
vagy megszületek?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
