Körülöttem zöld hadsereg gyűlik, rohanásukból átváltanak lassú sétára, majd jámboran leteszik fegyverüket és a földre ülnek.

Annyira nyugodtak, hogy mindannyian fává változnak.

Karjuk léhán lombként óv: vigyázz az elméddel! nem kell nekünk elme se gondolat.

E kis sziget, amit alapítottak ezáltal, a lelkem visszatérő nyughelye lett.

Leülök hát én is, de az összes fegyverem karóként belémszúródik: kényelmetlenül, ingerülten erőltetném magamra a nyugalmat, meg akarom tagadni a fegyvereim létét bennem.

A harcosok lombjai hangjában a múltban révülő ismerősök hangját hallom, majd képkockák özönlenek a látóterembe: becsukom hát szemem.

Körbe-körbe szállnak egy hatalmas fekete térben.

A lombok, mint mentális vasmacskák tartanak a szigeten.

A képek olykor fekete-fehérek, de túlexponáltak is remegnek a szemeim előtt: egy jókedvű séta a tóparton, egy nagy veszekedés a szeretőmmel, a békülő érintések, a repülés érzésének pillanatnyi élvezete, a család óvó keze. Minden ott van, minden, ami valaha is nyomott hagyott bennem.

A két kép közötti üres térbe nézek és belerohanok: semmi sincs ott, hang sincs már.

Miért ilyen jó érzés?

Megállt az elmém,

nem forog tovább;

egy pillanatra meghalok,

--

vagy megszületek?