4. Fejezet

Otthon az idegenben

A shinkansen szorgosan vágtatott előre, kettészelte az utat, mintha időn és téren át haladt volna. Igyekeztem megnyugodni, láttam, hogy körülöttem mennyire kellemetlenül érezték magukat az emberek amiatt, hogy sírtam. A “másokat nem zavarni” elv kezdett még jobban megmutatkozni a számomra, azon kaptam magam, hogy a többi emberhez igazodom, hogy az egyensúlyt és a békét fenntartsam a vonaton. Érdekes érzés volt egy nagy egész része lenni, ezt otthon nem lehet érezni, mindenki a saját dolgát csinálja és nagyjából senkit nem érdekel, ha az mást zavar. Amint abbahagytam a zokogást, arra lettem figyelmes, hogy milyen csend van. Körbenéztem és láttam, hogy mindenki csendes elfoglaltságot talált magának: hol telefonoznak vagy zenét hallgatnak, hol könyvet olvasnak, de sokan aludtak is. Nem csodálom, szerintem ez az első olyan jármű, amin még nekem is menne: semmilyen mozgást nem lehet érzékelni. És milyen tiszta volt! Egy darab szemetet nem láttam, pedig még a mosdóba is kiszöktem direkt. Annyira tiszta volt, hogy meghőköltem. Otthon talán egy hotelben nézhet így ki a wc, mint ahogy ez, még épphogy nem csillogott. Lenyűgözve visszaültem a helyemre, ahol a lábamnak való hely nagyjából a háromszorosa a repülőn lévőnél. Még mellettem is kényelmesen elfértek volna a bőröndjeim… Gondoltam. A nagy űrhöz fordulva jobb oldalt kiszúrtam a szemem sarkából pár piros-fehér kistáblát. Az egyiken az állt, hogy tilos a vonaton telefonálni, illetve hangosan beszélgetni. Hűha. Akkor esett le igazán, hogy tulajdonképpen a bőgésemmel szabályt szegtem.

            A három óra relatíve gyorsan elszállt. Budapestről a kisvárosba, ahol felnőttem is három óra az út. Eszembe jutottak anyáék, akiknek életjelet adtam magamról. Felkaptam az “Oszaka” szóra a fülem, amit a női bemondó közölt az utasok számára, erre pedig beindult a szorongásom. Figyelj oda, figyelj oda, ne maradj fent a vonaton. Írtam Vincének, hogy a tábla szerint nagyjából 15 perc múlva odaérek, mire ő azt mondta, hogy kocsival várnak, hogy hazavihessenek. Azta. Olyan különlegesnek éreztem magam, mintha kiskirály lennék. A világ másik felén tanítói munka, szállás és kocsi vár, ennél elégedettebb nem is lehetnék, semmi panaszom nem lehet.

            Úgy döntöttem, hogy a Shin-Kobe megállónál felállok, előkészülök a leszálláshoz. Most jött csak a trükk. A két bőröndöm külön-külön 25 kg volt, így művészet volt, mire leráncigáltam a tartóról, ami felállva a nyakamig ért. Éreztem, ahogy a bőrönd kicsúszik a kezemből és nekivágódik a földnek. Természetesen mindenki engem nézett, én pedig sumimasent mormolva visszaültem az ülésemre és meg sem mertem mozdulni.

            A Himeji állomást elérve elkezdett zakatolni a szívem. Rámszakadt a szorongás, hogy vajon milyen emberek közé kerülök, milyen körülmények közé, hol fogok lakni? A kiszolgáltatottság érzése körülölelt és szorított, mint egy láthatatlan kígyó. Igyekeztem az érzést minél jobban elnyomni, hisz most arra kellett koncentrálnom, hogy megtaláljam majd a kijáratot. Leszálltam, a vonat pedig elhasított mellettem. Milyen más volt, mint Tokió! Kedves, nyugodt, visszafogott városnak tűnt. Ezzel együtt egy kis negatív is bekúszott a tudatalattimba. Ha ennyire nyugodt és kisváros, vajon a japánok nyitottak lesznek egy külföldire? Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt ez a gondolat. Kellemes, nyári szellő fújta meg az izzadt hátam. A szemem félig könnyben állt, a torkomban szűkülés, a nyelvem a szájpadlásomra tapadt. Elindultam a lépcsők felé és a kijárat kanjiját (出口) lestem. Tágra nyíltak a szemeim, amikor láttam, hogy ez nem is olyan kicsi állomás, majdhogynem sikerült eltévednem benne. Szerencsére még itt is alaposan felkészültek a táblákkal, azonban angol útmutatások már sehol sem voltak. Megtaláltam a kaput, ahol a jegyemet belehelyeztem, és kijutottam az állomásra. Vince ott állt egy nővel. Egy magas, nagydarab fickó volt, az a fajta, akiről egy medve jut először eszébe az embernek, de egy olyan, akit mindenki szeret. Kedves, nyitott kisugárzása volt, ami vegyült valami idegennel is, amit egyelőre nem tudtam értelmezni. A nő első látásra jégkirálynő típusnak tűnt nekem, óvatos és hideg természet. Integetett nekem Vince, a nő egy kulcscsomóval játszott a kezében, miközben monitorozott.

- Szia! Isten hozott Himejiben! – Vince hangja is a magabiztosságról árulkodott és valahogy az az érzésed keletkezett tőle, hogy megbízhatsz benne.

- Sziasztok! – Mondtam a legboldogabban, ahogy csak kicsúszhatott volna a számon. Az a tény, hogy magyarul szóltak hozzám a világ másik felén, adott egyfajta torzított otthonérzést.

- Ő itt Borcsa, a feleségem. – mutatta be a nála jóval alacsonyabb nőt. Ő rámmosolygott, azzal az óvatos mosollyal, ahogyan egy kiszabadult bűnözőre nézel, akit állítólag tévesen ítéltek el.

- Kocsival jöttünk, erre van a parkoló. Milyen volt az utad? – érdeklődött Vince, míg Borcsa szemmel láthatóan nem volt elragadtatva a találkozásunktól.

- Kalandos. Stresszes. Új. – válaszoltam kulcsszavakban, majd elnevettem magam a megkönnyebbüléstől. Ha még a lánynak nem is vagyok szimpatikus, itt van Vince, gondoltam, de a belső érzéseim azt diktálták, hogy muszáj megszerettetnem magam vele. Az óvodában vele fogok dolgozni, egy csoportban.  - Köszönöm, hogy eljöttetek értem. – fordultam Borcsához, miközben ezt mondtam, míg Vince az egyik bőröndömtől megszabadított.

- Semmiség. – szólt a válasz. Vajon mi lelte? Aztán hirtelen leesett a felismerés, hogy teljesen idegen vagyok a számára, aki Magyarországról jött. Semmit nem tud rólam, miért kellene kedvesnek lennie? Jogos az elővigyázatosság, és így tulajdonképp felosztották a szerepeket: a jó zsarut és a rossz zsarut is közvetítik számomra. Vagy csak szimplán ennyire jól kiegészítik egymást. A kocsi csomagtartójába betettük a bőröndöket, aztán a hátsó ajtón át beültem. Először megilletődtem, amikor megláttam, hogy jobb oldalt van a kormány, de gyorsan összekapcsolta az agyam a ténnyel, hogy bal oldali közlekedés van. Borcsa vezette a kocsit, Vince közben mutogatta a helyeket, amit érdemes megjegyeznem. Persze mindenre bólogattam, de nagyjából csak a McDonald’s éttermet jegyeztem meg. Igyekeztem összeszedni magam és nem szétcsúszni, ugyanis ismét elkapott a végtelen fáradtság. Ásítottam egyet, miközben Vince épp lendületesen magyarázott. Hirtelen csend lett, majd hátranézett.

-Hogy bírod a jet laget, kipihented már magad azóta? – Erre kapásból egy horkantással válaszoltam, hiába igyekeztem a legjobb arcomat mutatni, a fáradtság előhozza az emberből a valódi természetét. Rá is néztem utána, és láttam, hogy ő is vigyorog. Áh. Irónia. Úgy tűnik ezt is kikapcsolta a jet lag bennem.

-Azt mondják, annyi nap kell, amíg kihevered, amennyi órakülönbség van a két ország között, azaz a mi esetünkben ez hét óra. – Tehát hét nap, gondoltam. Megkönnyebbültem, miután megtudtam, hogy ez tényleg normális és Vince is elmondta, mennyire nehezen szokta viselni. Épphogy belelendültem volna a kocsikázásba, Borcsa leparkolt.

-Meg is jöttünk. – Szólt, majd a biztonsági övét kikötötte és kiszállt a kocsiból.

-Mi is itt lakunk, csak a legfelsőbb szinten, a hatodikon. A tiéd az elsőn van. – Az enyém. Ízlelgettem a szót, miközben kipakoltunk a csomagtartóból. Az én lakásom Himejiben. Az én lakásom Japánban. Belül egy forró kámfor vándorolt végig a talpamtól a fejem búbjáig, az az érzés, hogy elértem valamit az életemben. A környék nyugodt volt, olyan meditatív nyugodt, pedig nem esik olyan távol a főúttól, de Japánhoz képest egy kisvárosról beszélünk. Negyedmillióan laktak itt. A háztömb hétemeletes volt, és látszott rajta, hogy újépítésű. Kellemes világosbarna színe és a sok erkély, ami díszelgett rajta hívogatott, hogy menjek beljebb. A bejárata a bal oldalra esett, ahol a lépcsőfeljáró után két lámpabúra volt. Alig vártam, hogy láthassam éjszaka, ahogyan világítanak. A bejárat mellett privát parkoló volt, a házzal szemben pedig hatalmas, üres parkoló. A szélén egy tábla volt kihelyezve, amire cégnevek lehettek írva, mellette pedig egy nagyon érdekes irodaház állt, ami azt az érzetet keltette bennem, mintha hatalmas fémszívószálakat állítottak volna szorosan egymás mellé. Merőlegesen pedig csupa zöld volt minden, amerre elláttam. Egy folyót sejtettem ott mozogni, valamiféle vízillat megcsapott. Elvétve pár ember fordult meg az utcában, a vonatállomástól ez a környék azért jó húsz perc sétára volt. Ebben a percben, amíg ott álltam és nézelődtem a bőröndökkel a kezemben, átjárt valamiféle érzés, ami ismeretlen volt: a nyugalmat és a biztonságot éreztette velem, és azt, hogy mindent nézzek meg alaposan. Ez lehet az otthonérzés? A színek szinte elvakítottak, főleg a természet színei: Magyarországon fele ennyire sem élénkek a színek, mint itt. Nagy levegőt vettem, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Vince intett, hogy menjek. Beléptünk a bejáraton, úgy éreztem magam, mintha egy hotelben lennék, késztetést éreztem arra, hogy a recepcióst keressem. Hiába laktam az elsőn, a liftet választottuk, csak hogy a csomagokkal egyszerűbb dolgom legyen. Az emelet folyosója nyitott volt, aminek köszönhetően kiláttam a mellettünk lévő tradicionális kis japán házra, aminek a kertje olyan rendezett volt, amit Európán belül ritkán látni. A 203-as ajtónál megálltunk. Végigpásztáztam az ajtókon, mindegyik ugyanolyan volt, egyik sem lógott ki a sorból. Mind újszerű, egyszerű, szürke dizájnt kapott. Vince lenyomta a kilincset, és mutatta, hogy menjek előre.

            Illatfelhő csapott meg, olyan, amit még korábban nem éreztem. Tisztítószerek, a fa illata és valami idegen illóolajkeverék keringett a levegőben. Rögtön az előtérben is találtam magam, amiben csak egy ember fért el kényelmesen. Ahol beléptem, baloldalt egy cipőszekrény volt. Ebben a kis szobában volt egy kis fellépő, amit már világosbarna parketta borított, itt Vince megemlítette, hogy a cipőmet vegyem le a japán hagyományok szerint és úgy menjek tovább. Le is vettem, rögtön szemben velem pedig egy újabb ajtó volt, amit kinyitottam. Egy hatalmas, tágas konyhában találtam magam, szembe velem pedig egy sötétbarna japán stílusú tolóajtó volt, ahonnan a fény szóródott be: máshonnan, ahogy láttam, nincs is ablak. A konyhában jobbra tőlem egy étkezőasztal volt két székkel, jobbra mellettük pedig a beépített konyhaszekrény. A sarokban a kukák voltak elhelyezve, alaposan eldugva a belépő szemek elől. Tétován csodáltam a konyhát, éreztem, hogy örülünk egymásnak. Sosem volt még ilyen harmonikus albérletem, az első perctől tudtam, mennyire otthon fogom érezni magam itt. A hálószobába mentem. Elsőre zavart éreztem a levegőben, olyasfajtát, mintha valamit változtattak volna a berendezésen, amit én előtte már megszoktam, de nem tudtam mit. Ez nyilván lehetetlen volt, hiszen soha nem jártam itt korábban. Vincéék követtek lassan a hátam mögött. A falak finom krémszínbe burkolóztak. Balra egy szürke, egyszemélyes ágy volt a légkondi alá tolva, középen egy világosbarna színű japán stílusú kisasztal, ami hasonlított egy dohányzóasztalra otthon, jobbra pedig egy világosszürke színű kihúzhatós kanapé állt. Ezek a színek szépen kiegészítették egymást, nyugodt hatást keltett bennem. Hosszú és széles erkélyablakok voltak a szobában, ami úgyszintén elnyerte a tetszésemet. Barátságosan feküdtek ott, elárasztva minket a fény melegével. A kilátás a szívószálas irodára nézett, de meg sem fordult a fejemben, hogy ez zavarna. Kiléptem az erkélyre, és bal oldalt ráláttam a folyóra. Vince mellém lépett.

-Az ott egy folyó lenne, de alig mozog, inkább állóvíz. Emiatt néha onnan érdekes szagok szoktak keringeni. – Ez a megjegyzés visszarántott a valóságba, és az élénk színek normálisak lettek újra. Hát persze, semmi sem tökéletes. Keserűen mosolyogtam Vincére, némán konstatáltam neki, hogy tönkretett egy idilli pillanatot.

- Imádom. Annyira jó hangulata van! – Fejeztem ki tetszésemet, ami úgy tűnik nem volt túl meggyőző, mert Vince kicsit mentegetőzni kezdett. – Hát, egy kicsit szűkös… - ránéztem összehúzott szemöldökkel. Ez a lakás nagyjából akkora lehet, mint az, ahol ezelőtt éltem Budapesten, olyan 35 négyzetméter körüli. – Szerintem ez az eddigi legjobb albérletem. – szóltam neki vissza egyszerűen, őszinte mosollyal. – Köszönöm, minden tökéletes! – Borcsa arcára is kiült a mosoly, egy másik fajta. Valószínűleg ez lehet az őszinte, nem a felfestett. Láttam Vincén, hogy megkönnyebbül. – Komolyan? Hát, nagyon örülök neki! Gyere, megmutatom még a wc-t meg a fürdőt, aztán hagyunk pihenni. – valószínűleg észrevette, hogy lassulok és percenként fojtom vissza magamba az ásítást. A wc és a fürdőszoba is a második ajtótól balra voltak, csak nem vettem észre, mert az ajtó beakadt. Vince enyhén megrántotta, az ajtó pedig lezárta az előteret. A padlónál kerestem valamit, hogy hogy működik ez a szerkezet, és észrevettem egy körmágnest az ajtón és a szegleten is. Japán egyszerű és hatékony módszerei ismét lenyűgöztek.

- Itt a mosdó. – Egyszemélyes, újra, de több személyt nem is szeretnék ide behívni. Szépen felszerelt, tiszta, igényes. – Ez pedig itt a fürdő. – Itt egy műanyag harmonikaajtó volt, amit most Vince kinyitott. A fürdőben szinte minden műanyag volt, legalábbis ezt a hatást kölcsönözte. A fürdőszoba annyira kicsi volt még ránézésre is, hogy nagyjából a felsőtestem férne el benne kényelmesen.

- Ez azért ilyen, mert a japánok itt szoktak zuhanyozni, nem a kádban. – mutatott a kinti részre, ami szembe volt egy tükörrel és egy mosdókagylóval. Ránéztem összezavarodva. – Ott a lefolyó, látod? – mutatott a kád mellé, aminek a tövében ott díszelgett. Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül és lebilincselve, újra egy japán kitaláció. A szemem kidülledt, de elismerően bólogattam. Vince jót mulatott rajtam.

Még váltottunk pár szót, aztán Vincéék elköszöntek tőlem, én pedig egyedül maradtam. Kettős érzés volt itt lenni: különleges, hisz Japánban vagyok, de valahogyan természetesnek is hat nekem, mintha ennek így kellene lennie. A bőröndömet hanyagul kinyitottam, kihalásztam belőle a fürdéshez szükséges kellékeket és már a mosdókagyló előtt is találtam magam. Úgy éreztem, kötelességem kipróbálni ezt az újítást. Az, hogy minden teljesen vizes lett, elöntött egyfajta szorongással, olyan volt, mintha valami rosszat csinálnék. A kulturális normáim előhuzakodnak, ráadásul irtó fura volt a tükörben, ami a mosdókagyló felett volt, magamat nézni zuhanyzás közben. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezt tovább firtassam, így hamar ki is jöttem, felkaptam egy atlétát, behúztam a sötétítő függönyt, és már az ágyon is találtam magam. Ez az egyszerű kis ágy olyan kényelmet adott most nekem, hogy bekönnyeztem tőle. Minden rendben van, írtam anyáéknak, elmegyek most aludni. Ezzel a tudattal hunytam le a szemem a kedves, új lakásomban.

Már késő délután lehetett, amikor kinyitottam a szemem. Megdöbbentett az a nyugodtság, ami ezt a lakást átjárja. Nem tudom, hogy valaha is akarnék hozzászokni. Aztán éreztem azt is, hogy mennyivel jobban érzem magam. A telefonom után nyúltam, hogy megnézzem az időt. Délután öt. Vince már írt nekem, hogy szóljak, ha ébren vagyok, amit meg is tettem. Mondta, hogy elmegyünk bevásárolni, megmutatja a fontosabb élelmiszereket. Amint ezt elolvastam, a hasam elkezdett kaja után kiáltani. Fél hatot beszéltünk meg, a ház előtt. Addig felhívtam anyáékat, hogy körbevezessem őket a lakásban, és a barátaimnak is küldtem életjelet. Aztán ott volt Ő, rámentem az üzeneteinkre. Kérte, hogy írjak, ha megérkeztem. De mit írjak neki? Szimplán ennyit, döntöttem, majd letettem az ágyra a telefont és elkezdtem rendezkedni a szobában. Az ágyat kicseréltem a kanapéval, hogy a légkondi ne rám fújjon, ha alszok, és ekkor éreztem azt, hogy helyreállt a világ rendje. Büszkén bólintottam, és nekiálltam kipakolni a dolgaimat.

Észre sem vettem, és már fél hat volt, így mindent hagytam, kirohantam a lakásból, bezártam, és a lépcsőn leszaladtam Vincéékhez. A lépcső érdekes megoldással volt ellátva, ugyanis nem volt fedett vagy leválasztott az utcáról, így könnyen rájuk láttam. Újra a kocsiban voltunk, úton a bolt felé. – Most az egyik plázába fogunk menni, mellette van egy tök jó sushizó, gondolom éhes vagy. – mintha a gondolataimba olvasott volna, bólogattam. – Ezt AEON-nak hívják, itt minden van, amit el tudsz képzelni. 100 yenes, áruház, masszírozófotel – megállt a hatás kedvéért és rám nézett, én ismét csak a lenyűgözött fejet tudtam válaszul adni – papírírószer és a többi.

És igaza is volt. Tényleg minden volt. A 100 yenes boltba beszabadultam, annyi új édesség, kellék, felesleges cucc vett körül – mint például egy aranyra színezett unko -, Vince pedig türelmesen mutogatott meg mindent, magyarázott, minden második szavára meglepetten reagáltam, annyi újat mondott. Az édesség és snack részlegen találtam jópár szimpatikus csomagolást, meg is vizsgáltam őket, de sehol sem volt feltüntetve, hogy milyen allergének vannak benne. A tej és a búzaliszt nem szerepeltek a meghívottak listáján, így szerettem volna elkerülni, hogy véletlen mégis betolakodnának. Ehhez Vince segítségét kértem. Közelebb hívott magához, hogy meg tudja mutatni azt a két kanjit, amit keresnem kell majd. Az egyik a 小麦粉(komugiko – búzaliszt), míg a másik a 牛乳(gyuunyuu – tej) volt. Elég nagy kihívás volt ezt a kettőt kilátni egy minifeliratból, ahol minden más is, azon a három centiméter helyen, kanjival volt leírva. A boltban nagyjából az összes csipszet átnéztem, és egyet kivéve a többiben volt vagy búzaliszt, vagy tej. Kicsit elkeserített, hogy mi lesz így a rágcsáimmal, mert a magvak viszont elég drágák voltak. Az, amit kiválasztottam, egy Calbee márkájú csipsz volt, aminek a közepén bab volt ábrázolva, a jobb oldalán pedig a csipsz, amit leuralt egy szem bab. Vince megnyugtatott, hogy ez az egyik legfinomabb, úgyhogy nem fogok benne csalódni.

            A pláza felfedezése után irányt váltottunk, és az iskola felé indultunk, merthogy Vince szeretne bemutatni az iskola igazgatójának. Görcsbe rándult a gyomrom, jött a megfelelési kényszer szépen, lassan a felszínre. Továbbhaladva azt is elmondta, hogy Naoko hiába egy angol ovi és nyelviskola vezetője, nem tud angolul beszélni. Na itt aztán jött az egyenes pánik, egy enyhe nyöszörgéssel válaszoltam. Teljesen ráfókuszáltam azokra az alap kifejezésekre, köszönésekre, amiket első találkozáskor használunk, így nonstop ezeket ismételtem magamban.

-Hát itt vagyunk, megérkeztünk. – szólt, miközben Borcsa épp leparkolt a kocsival. Nem tudtam véka alá rejteni a meglepődöttségemet. Az épület kétemeletes volt, enyhe krémszínű falakkal, nem tudtam elsőre eldönteni, hogy mini irodaház, vagy legóház hangulatot tükröz-e az épület. A tetején egy nagy hirdetőtábla volt, ahol a ‘Rainbow International Preschool’ felirat díszelgett, millió és megannyi színekben úszkálva. A parkoló mellett egy játszótér állt ott üresen, várta a gyerekeket.