2. Fejezet

Az új kezdet

Paul talán soha életében nem gondolta volna, hogy ennyien eljönnek a temetésére: még azok is, akikben csalódott vagy épp azok, akikkel alig váltott néhány szót, de az kulcsfontosságúvá nőtte magát az illető lelkében. Tanácsai szívbe találtak, majd onnan az agyba, hogy kigondolják, vajon mit csináltak rosszul életük során. Akadnak olyanok, akik nem tudták elfogadni a durva szavakat, s akadtak olyanok, akik rendszeres látogatójává váltak a pszichológusnak.
Életében szert tett ellenségekre, szórakozásra, s tudásra, de az, amit igazán szeretett volna, soha nem kapta meg: az igazi szerelem. Mert bizony akadt egy lány, akit úgy gondolt, tudott volna szeretni, de hatalmas távolság választotta el őket, így nem volt értelme bármibe is belekezdeni.
Fekete ruhás emberek gyülekeztek a halál csarnokának kapuja előtt. A nőknek kezében sötét esernyők tűntek fel, hogy megvédje őket a keserű valóságtól, amely odabent várja őket… Négy kivételével. Egymásba karolva rejtették el arcukat egy-egy fekete fátyol alatt, de zokogásukat nem tudták a világtól elzárni. Lassan kinyílt a kapu, a gyászolók pedig elindulhattak lassan a felnyitott koporsóhoz. Elsősorban a két családtag tűnt fel a halott test felett: Ariana, Paul féltestvére és anyja, Ivola. A lélek nélküli férfit, aki egykoron a létezés mivoltáért kereste a választ, gyönyörűen felöltöztették: Az arca hófehér volt a sok púdertől, az ajka vörös volt a rákent rúzstól, s az öltönye szépen vasalt ruhaként hanyatlott a koporsóba. A két hozzátartozó sírva fakadt a látványtól, s egymást ölelve próbálták enyhíteni a hirtelen keletkezett űrt a szívükben, miközben a szépen elhelyezett kezet bámulták, amely imádkozott. Hátulról érkezett egy szeretett barát a család számára: Neae. Ő is átölelte a két nőt és együtt rótták le a tiszteletet szerettüknek, közben a negyedik, Cassidy, odalépett hozzá és egy kék rózsát helyezett az élettelen kezek közé, azt, amelyet egykoron tőle kapott, s utolsó csókját ajándékozta halott szerelmének
Bizony. Talán akkor tudjuk meg igazán kik azok, akik hozzánk tartoztak, amikor mi már nem vagyunk ezen a világon. Miért sajnálnád azt a jót, amit tettél valakinek, ha tudod, hogy azután örökké melletted lesz?
- Miért mentél el, Farkas? – Szólt könnyes szemekkel Neae, füléhez hajolva halkan, suttogva, oltalmazóan.
Miután a pap is megjelent, mindenki a temető legszélső sarkába vándorolt. Négy, talpig fehérbe öltözött férfi kapta fel a koporsót és előzte meg a siratókat. Odakint a Nap is felhő mögé bújt, a madarak hangtalanul figyelték a szertartás minden egyes mozzanatát. Az eső egyre erősebben kezdett zuhogni, így kénytelen volt a hosszú hajú idegen ráhajtani a tetejét Paul nyughelyére. Mindenki eltette az esernyőket, nem törődtek azzal, hogy eláznak. Rengetegen vettek részt a temetésen: rokonok, volt osztálytársak és barátok. Mindenkin látszott a ledöbbenés: Hogyan halhatott meg egy ilyen ember? Hát senkit nem kímél a sors?
A test eközben lüktetett… Belülről. Egyre gyorsabban. Néma sikoly szakadt fel a túlvilágról. Valami nincs rendben.
A halott nem sokkal ezután a helyére került. Miután bekövetkezett, az arra kijelölt emberek ásni kezdtek. A négy lány szaggatottan sírt, néha sikolyok is felszabadultak. A sír pontosan egy fűzfa alá került, ami ágával simogatta, vigasztalta az elhunyt lelket. A pap, akinek fekete haja tökéletesen csillogó, tengerkék szemét rejtette, elkezdte a szent szavakat mondani; a virágok pedig gyűltek és gyűltek a sírtábla előtt.
Eltűnt. Minden ember útja így végződik. Hiába vágyakozik, hiába imádkozik, az élet nem tart örökké, ezért érdemes megbecsülni, és egyben kihasználni azt a kis időt, míg birtokolhatod a tested…Hisz ki tudja, mi vár odaát? Egy új élet? A mennyország? Netalántán a pokol? Ezt csak akkor tudhatod, ha már elhagytad a Földet. Valahány ember úgy gondolja, a mi bolygónk a pokol, sokan úgy gondolják, hogy ennél az élet csak jobb lesz, néhányan a lélekvándorlásban és valaki ebben az egyetlen életben hisz. De miért ne lehetne arról álmodozni, hogy az élet végtelen és mi utazunk tovább?
A Nap vöröslő fénye az égbolt utolsó negyedét borította be, a Hold lassan, de biztosan felváltja az égő korongot. A temetőben egyre kevesebben lettek: A többség úgy gondolja, hogy otthon virraszt, de akadnak olyanok, akik úgy tervezték, egész éjjel itt maradnak. Vajon sejti bárki is, hogy az, akit sirat, az emberiség egyik legnagyobb ellenségévé fog válni? Természetesen nem, hiszen minden ember úgy hiszi, a halál után nincs élet. Bárcsak tudnák, mennyire tévednek… Ha akár csak sejtenék, hogy a saját démonjaik kinövik a testüket, és saját alakot öltenek…
Egy ág reccsent a sírral szembeni fán. Az árnyéka elárulja az illetőt. Tökéletes barna hajába beletép a szél, rózsaszín szeme csillan az esti sötétben. Szemvillanásnyi idő alatt a fáról a földre kerül, s enyhe lüktetéssel, amely az élet lüktetésével egyenlő indul el a sírtábla felé.
Olyan ismerős. Ki lehet ő? Az arcvonásai, az alkata, a haja, a szája…
Apró mosolyával vágyat kelt még a holtakban is, falfehér arcával ellentétben szeme sugárzott az élettől, ujjai végén tökéletesen manikűrözött körmök várták, hogy kitépjenek egy szívet. Vagy akár kettőt.
A Hold a felhők mögé bújik, ezzel esélyt adva a gonosznak a kiszabadulásra. Két gomolygó füst ereszkedik az idegennel szemben, majd a feketeség alakot ölt: Két beesett arcú, fekete szemű férfit.
- Menjetek innen, ez az én dolgom. – Nyílt hangra a női száj, amelynek fekvése édesebb volt a természet zajainál. Egyet előre lépett, hátha megijedtek tőle, de mellkasba ütközött.
- Azt hittem egy oldalon állunk. – Szólt ingerülten a lány, mire az egyik férfi keze elindult felé. Mel tökéletes pontossággal guggolt le, majd mutatóujját kinyújtva rántott egyet a kezén. Hatalmas, hosszú és hegyes köröm jött ki rajta, amely talán még a kardnál is élesebb, s ezzel szúrta pontosan szíven a démont. Füstté bomlott, s eltűnt, társával együtt. A Hold kidugta fejét, hogy megvilágítsa a védelmező területét.
Ráérősen a sírtáblára támaszkodva várta a pillanatot. Miféle pillanatot? Amikor az öccse második élete kezdetét veszi.