3. Fejezet
Csapdában

Halál. Senki nem ismeri, mégis félnek tőle: úgy, mint néhányan az elkötelezettségtől vagy épp a magasságtól, rettegnek, hogy megtörténhet velük, és félelmük valósággá válik. Paul egyike volt azon embereknek, akik rettegtek a túlvilágtól, s rémálomszerűen bekövetkezett. Nem saját testéből látta a világot, úgy mintha másik személy lenne: látta, ahogyan mozdulatlanul fekszik, lélegzete el-elapad, szívverése lassú. Közelebb hajolt saját magához, majd megfordította testét, amelyet vér borított. Kétségbeesve tépte le a ruhát magáról, a sebre kíváncsi, amely ekkora vértócsát idézett elő. Szemöldökét ráncolva próbálta kivenni a lapockájába vésett mintákat, formákat, de mindhiába: a vér csak nem akart elállni. Mellkasa irdatlan mennyiségű levegőt pumpált magába, majd szemei kipattantak, mintha csak felébredt volna, de nem tette.
- NE! – Ordított kétségbeesetten a lélek, mikor a test halványulni kezdett, s ő utána kapott. Elsőre sikerült, azonban saját kezét látta a kezén, amely addig szorította, míg el nem engedte. Szemeiben fekete pontok tömkelege kezdett gyülekezni, majd teljesen be is lepte. A megdöbbenéstől hátrálni kezdett, s így vesztette el saját maga felett az irányítást: A démon a testébe költözött.
Mit sem tudva a történtekről Mel a sírtáblára ülve reszelte a körmét. Furcsa érzést kelthetne egy emberben ez a látvány, de igen: a vámpírok nem, de a hibridek annál inkább odafigyelnek a külsejükre. Sóhaj szakadt ki vörösben izzó szájából. Türelmetlennek nem mondhatni hogy türelmetlen: három órája ücsörög itt, abban a hitben, hogy elűzte testvérétől a bajt és elindulhatnak végre féltestvérükhöz, Marionhoz, csakhogy Paul nem siette el a dolgot, még mindig a koporsójában aludt.
Amikor észrevette a föld mozgását, azonnal a sírral szembe szaladt, s leguggolt, hogy kezét megragadva kihúzza innét öccsét, a kéz – sőt, egyetlen testrész sem- azonban nem volt hajlandó kimászni onnan. A füvön ujjaival trappolva türelmetlenkedett, s mielőtt még elvesztené a fejét, úgy döntött, hibrid származásához méltóan használja képességét.
Mutató- és középsőujját kinyújtva fordította fel jobb kezét, a ballal pedig a rezgéseket észlelte: nem kívánta kirepíteni a világűrbe Pault azért, mert nem tért időben magához. Lassacskán emelni kezdte az ujjakat, s a föld remegni kezdett, mire az első kupac kiszállt a sír mellé, ezt követte a második és a harmadik: Teljesen úgy festett, mintha ásóval csinálták volna. Addig liftelt az ujjaival, míg a nemrég beásott föld ismét a felszínre nem került. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy lapockája táján lüktetni kezdett a tetoválás.
Gyanakvóan állt fel, s ismét erejére hagyatkozva teljes tenyérrel kivágta a koporsó tetejét. Arca a normálisnál is fehérebb volt, s a megtett mozdulat súlyában szoborként állt tehetetlenségében.
- Netán ezt keresed, korcs? - Mel azonnal megfordult az ismerős hangra: boldog mosoly tűnt fel arcán, de azonnal le is fagyott, miután meglátta a fekete szemeket. Öklét szorítva vezette le a felgyülemlett feszültséget magában, miközben lépett egyet az öccse testét uraló démon felé.
- Alkut kötöttünk! Semmibe sem veszitek a szavunkat?!
- A szavatokat? – Szólt gúnyos hangnemmel, majd egy szemvillanásnyi idő alatt a nő előtt termett. – Kinek képzelitek ti magatokat?! Nem vagytok mások, mint undorító keverékek, akik beszennyezik mind a vámpírok, mind a vérfarkasok tisztességét! – Ordított teljes hangerőből, közben mutatóujja egyre közelebb került a szembenálló szeméhez. Megelégelve a nővér kirántotta kardszerű körmét, s már épp készült ellenfelébe szúrni, mikor ráeszmélt, hogy nem a testet, hanem a benne lakozó szellemet kell megtörnie. A felismerés azonban túl sok időbe telt; a démon fekete füst kíséretében egy kardot idézett meg, amellyel azonnal Mel felé suhintott, a lány viszont tökéletes reflexeinek hála feltartotta saját fegyverét.
- Azonnal… takarodj ki az öcsémből! – Ordította torkaszakadtából és egy hirtelen lendítéssel, ezt követően pedig egy kézrántással kirepítette a démon kezéből a kardját, majd őt magát is.
- A nővérem figyelmeztetett rá, mennyire kétszínűek vagytok, így felkészültem. – Szemeit lesütötte, s becsukott szemmel kezdett gondolni arra a szövegrészletre, amelyet jól megmutatott neki Marion és megkérte, jegyezze meg, mert baj esetén hasznos lesz. – Cet quaeso, domine expulso is ea id diabolus! – A démonon tisztán látszott, mennyire gyötrik a latin szavak, amelyeket az illető újra és újra megismételt. Szemeit becsukva próbált a fekete füsttel együtt eltűnni s elrabolni a testet, de a nő ismét gyorsabbnak bizonyult nála: Telekinetikus képességével hozzávágta egy fához, s ott tartva mondta el még egyszer, utoljára a szent írást. Az ártó lény nagy szenvedéssel együtt, amelyet Paul arcán fejezett ki szivárgott ki a testéből és vált eggyé az éjszakával. A test, mint egy rongybaba a földre hullott. Mel odasietett hozzá, s próbálta ápolni, ha majd megint felkel ép ésszel kezelje a történteket. Elővett egy koszos zsebkendőt, aztán várta a majd leguruló verejtékeket, de nem jött egy csepp sem, sőt, a szemei se óhajtottak kinyílni.
- Ne… ne… - Suttogta halkan, miközben fejét rázta és szorította magához testvérét. Nem tudta, hogy a lélek nem tartózkodik a testben, így csak még nagyobb kárt okozott neki. Keserű könnycseppjei forrósították fel arcának az éjszakától lehűlt területét. Ha a testet elhagyta a lélek, az esély arra, hogy újra életre keljen közelít a nulla felé. Vajon Paul lelke képes lesz a testéhez vezető utat véghezvinni?