1. Fejezet

Változás

Furcsamód úgy feltételezhetjük, hogy a vámpírok ebben a században már nem élhetnek, hiszen már minden a technológiához kötődik, semminek sincsen már úgymond „régi szaga”. Viszont ha szemfülesek vagyunk, és jobban megfigyeljük, akadnak olyan kis rajongók, akik fantáziájában élnek a vérengző vadállatok, de már csupán hősként, ahogyan a könyvekben is olvasható. Mondok valamit: baromság. Olyan vámpírok nem léteznek, akik képesek érezni, vágyakozni vagy akár szeretkezni. Lássuk be, az öreg vérszívóknak minden szerve halott, hiszen egyszer már meghalt! Hogy lenne képes a szívet megdobogtatni, és életet lehelni saját testébe, miközben még levegőt sem tud venni?
Így volt egy már korántsem kicsinek mondható férfi is, aki már 22. életévét fogja betölteni az idén. Egyik barátjával lakásán leültek beszélgetni egy pohár vörösbor kíséretében, s boncolgatták, mennyire valótlanok ezek a lények. Amennyire tőlük tellett, kiröhögték az egészet, mégis mintha valami apró részletet elfelejtett volna… Igaz, nem a felnőtteknek való téma, de valahogy ez a kék szemű, barnás hajú egyed mindig is vonzódott hozzájuk, ahogyan két nővére is. Nem tudni, hogy ez valamilyen családi vonás lenne-e, de ahogyan lekötötték őket az éjszaka uralkodóinak fogalma, úgy vonzódtak a farkasokhoz is. A lányoknak már volt tetoválásuk is, az egyiknek a derekán, a másiknak pedig a bokáján.
Régóta tervbe volt véve ennek az öreg flótásnak egy, de valahogy még mindig óvakodott attól, hogy a bőre nyúlni fog. Nem volt logikus, hiszen a 192 cm magasságával már így is meghaladta az átlagot.
- Meséltem már, hogy – Nyelt egyet, ennek hatására pedig mintha egy téglát csúsztatott volna le a torkán, de folytatta. – Marion tinédzser korában az volt a legnagyobb vágya, hogy vámpír lehessen?
Halovány mosolya elárulta, szép emlékképek törhettek fel benne. Ez a férfi nem az a fajta, akivel közvetlenül lehet beszélni: van egyfajta védőfala, amely konzervatívvá varázsolja a rakoncátlan gyerek énjét és mindig is örült neki, hogy – néha ugyan, de – sokszor beszélhetett nekik a gondolatairól, a szerelmi életéről vagy épp az élet nagy kérdéseiről.
- Nem. – Válaszolta őszinte mosolyával a lány, miközben rákönyökölt az asztalra és úgy nézte a csillogó szemeket. – Akkor van még egy valami, amiben hasonlítotok egymásra.
Válasz nem érkezett, csupán bólogatás, mert nagy köhögésroham tört rá. Hosszú ideje már, hogy tüdeje rakoncátlankodott, hiába a kivizsgálások és gyógyszerek tömkelege, semmit nem használtak. Minden áldott este, amikor lefekszik aludni, tele van szorongással, hogy vajon mi lesz ha nem éli meg a holnap reggelt.
- Figyelj, Neae… - Két köhögés között, falfehér arccal, mégis mosolyogva akarta közölni vele halálítéletét, amit már annyiszor megtett. – Én nemso…
- Befejeznéd már végre?! – Ordított szívszaggató hangnemben, s közben hátralökte a széket, egyenesen a falnak. – Ezerszer elmondtad már, de úgy sem fog bekövetkezni!
Kínos csend hullott le a lámpával megvilágított területre, csak az óra mutatójának kattogását lehetett hallani. Hirtelen tudatába hasított az a gondolat, hogy a szüleinek egyszer sem említette a „vég” közeledtét. Sokszor eljátszotta már, de a mai alkalom mintha valami mást hozott volna, valami hatalmasat. A gyomorból felrugaszkodó újabb görcs, ami ingert vált ki a torkában ismét bekúszott, s kínozza egy következővel is, aminek hatására öklendezni kezdett. Négykézlábra mászott, s úgy köhögte ki azt, ami annyira kínozta őt. Szemei be voltak csukva, a füle eldugult, de hallotta hangját ordítani, s akkor már elméje szünetelni készült. Minden lelassult egy pillanatra, elfeketedett, s csak két vörös szemet látott szemhéjának belsejében.
Mindeközben a lány, aki a legjobb barátnak bizonyult a fiúnál, tehetetlenül a telefon után nyúlt, s a mentőket hívta. Lilában kúszó haja a széllel együtt mozgott, zöldben árnyalt szeme pedig Paulra meredt, majd az alatta lévő vértócsára. A beteg szájából egyfolytában cseppent egy kis vér a szájából a kisebb tóvácsá nőtt vérfolyamban. Minden egyes csepp utazása végén szemhéja megmeredt: hangokat hall, szemeket lát, a végén pedig elájul, s belehanyatlik saját vörösébe. A szívdobbanások fakulnak, szűnnek meg, de a barát nem adja fel: az egyre hidegebb kezeket nyakára dobja, felkapja a testet és rohan az idő közben idetévedt mentősök elé. Az ajtót kivágva ordít, már-már könnyezésig, a két férfi megragadja a testet, a hordágyra rakta, és kérdezés nélkül beinvitálták mellé a nőt.
Elindult. A sziréna figyelmeztette a vezetőket, hogy húzódjanak arrébb, mert itt nagy a baj. Hiába kényszeríttette magára a tudatot Neae, hogy nincsen semmi baj, jól tudta, hogy a jóslás ideje lejárt és bekövetkezett az, amitől reszketett: úgy tűnik, elveszíti barátját, mindörökre.
Igen. Így esett meg, hogy a vámpírkedvelő férfi az életét vesztette, se perc alatt. Ahogyan ősszel lehull egy levél, úgy eshet a földbe egy test és egy lélek – élet nélkül.
- Az volt a kívánsága, hogy hamvasszuk el… - Mondta Paul anyja, nagy táskákkal a szeme alatt, remegő hanggal. Ekkorra az anyja mellett nem volt már férj, hiszen eltávozott az élők sorai közül, éppen ezért úgy gondolta, hogy az apja mellett biztonságosabb lesz neki. – De azt szeretném, hogyha az idősebb Paul mellé temetnék.
Egy anyában mindig megfogalmazódik az aggódás jelenléte, ha a gyerekeiről van szó. Legyen az egy rosszakaró vagy az élet kemény pofonjai… Mindig aggódnak azért, akiknek életet adtak. Bár néhány anya nem volt képes elfogadni a tényt, hogy szeretett fia nincs vele többé.
Reggel volt, kemény, zord hideg. Az eső nagy cseppekben hullott a földre, mintha az ég is megsiratná a történteket… vagy csak a jövőbe lát?