4. Fejezet

"Lélekvándorlás"

Nehéz megmagyarázni a lélek jelenlétének fontosságát, sőt, még a jelenlétét is, mégis akadnak olyanok, akik tudat alatt tudják, hogy létezik. Tudományos megállapítások szerint a szív pitvarában halál után egy apró lyuk keletkezik, amelyet képtelenség megállapítani, hogy miért keletkezhet. Elterjedtek a teóriák arról, hogy az a kis gödör a lélek eltávozását mutatja, de az ilyesfajta gondolkodásmódok nagyon megoszlanak a világban. Azok az átlag emberek, akik reggeltől estig a munkahelyükön tepernek valamiféle érzéki csalódásnak tűnhet, avagy a nagyon unatkozók tendenciájává irányítanák az egész feltevést, pedig biztosak lehetünk benne, hogy akadt már olyan orvos, akinek a betege a halálos ágyról tért magához, kilátástalan körülményekkel körbevéve és mégis meggyógyult. Hát mi ez, ha nem egy apró csoda?
A főhős lelke most messze jár, valahol a túlvilág kapujánál teszi meg gyűszűnyi lépéseit. Ahogyan belépett egy hatalmas kapun, mérföld hosszú folyosón találta magát, amely hófehér volt, s a végében saját testét látta, ami hívogatja magához. Az első lépések nem is bizonyultak megterheltnek, de a harmadik és a negyediktől kezdve olyan érzés keringett az ideiglenes szellemben, mintha szembe menne a hóviharral: kegyetlenül fájt mindene, reszketett, szemeit alig nyitotta ki, félt a továbbiaktól. Halvány teste most tépett ruhadarabokat feszített, a vég hívogató szava sikoltott a fülébe, tekerte magára, mint egy áldozati bárányt. Erős széllökések érkeztek kintről és tolták Paul lelkének hátát: valami noszogatta, hogy menjen tovább. Talán a test hívogató szava? Vagy az élet? Netán olyasvalaki, aki fontos neki? Lehet, hogy valaki a vállát fogva húzza az idegszaggatóan hosszú út végéig? Ez az a kérdés, amelyre valószínűleg sosem kapunk választ. A saját hitéhez hozzácsatolódott másik elég energiát adott neki, így továbbment: A fehér szoba pedig átalakult lehengerlően szép erdővé. A fák az égbolt tetejét súrolták, a fű harmatos illata és a fenyők érdes szaga keveredett harmonikus levegőáradattá. A Nap a felhők mögé bújt, onnan árasztotta fényes csóváit az alakot öltött vándorra. Mély levegőt vett, eközben a szakadt rongy összenőtt és egy normál rövidnadrág alakját öltötte, felsőtestén pedig oldalazva tépett ruhadarab rakoncátlankodott.
Ahogyan imbolygott az ismeretlen zöldesben, szemével kiszúrt egy ösvényt, amit ösztönei is helyesnek találtak követni, így nem is hezitált: azonnal elindult. Jobbra-balra kapkodva a fejét vette észre, hogy ott, ahol most van sokkal gyorsabban megy az idő, mint a Földön. Hiába a sietség, a Hold vette át az ügyeletet az izzó gömbtől. Lábai reszkettek és fájtak egyaránt, mert hatalmas távolságot gyalogolt le körülbelül egy órán belül: végtagjai izzottak a gyorsaságtól, így úgy gondolta, megpihen egy fa törzsénél. Alig egy percre hunyta le a szemét, úgy tűnt, ebben az ingatag világban nem találhat nyugalmat: rémisztő ordítás és óriási lépések zaja hallatszott a háta mögül. Gyorsan el akart futni, ennek eredményeképpen el is csúszott a vizes fűben, annyi reakciója akadt, hogy az ellenséggel szembe találja magát: Ha már meghal, legalább tudja, kinek a kezétől. Száját nagyra nyitva és két lábra állva ijesztgette az idetévedt prédát a bundás behemót. Fekete szemeivel célba vette az ellenség fejét és el is indította pusztító mancsa ütését. Tenyerét kifeszítve odakapta arcához kezeit, s ezt követően zajos csattanás hallatszott közvetlen közelről: Mennydörgésszerű hanghullám. Paul testet öltött szelleme várta a végzetes jobbhorgot, de mindhiába: nem érkezett meg. Megtámasztva dőlt neki a fatörzsnek és példátlan látványban részesült. A medve, ami nemrég nála is gyorsabb volt még egy csigánál is lassabban mozgott, olyan volt, mint egy lelassított film. A lehetőséget kihasználva ugrott el a felé tartó karomtól és futásnak eredt, nem volt abban a helyzetben, hogy leállhasson ámélkodni a furcsa véletlenen. Ahogyan futott, a környezet ismét átalakult. Hangulata gonoszról és aljasságról suttogott, a legfőbb rossz lakását lehetne így behatárolni. Sötét utcája zorddá és félelmetessé tette a környezetet. Ruhái rátekeredtek teljesen a testére; a szakadt rongy és a rövidnadrág átalakult kabáttá és farmerré se perc alatt.
Lihegve lassított le az út közepén, miközben a házakat és azok ablakait vizsgálta. Sehol sincs felkapcsolva egy kis lámpa se, minden korom fekete, az utcai lámpák kialudtak, mégis… valami bevilágítja a teret. Valami, ami nem messze van innen és fényt bocsát erre a kihalt világra. Mi lehet az, aminek ennyire erős jelenléte van?
Tévednénk ha azt álmodjuk, hogy meghalunk vagy azt, hogy Párizsban sétáltunk egyet? Mi van akkor, hogyha kiderül, hogy valaki látott minket az úton befordulni, pont azon a helyen, ami az álmodban is szerepelt? Káprázat vagy valóság? Netalántán egy furcsa véletlen? Nem. Mindennek megvan a saját varázsa. Paul is álmodik. Megálmodja azt, amit a lelke megél, minden egyes lépését elszakított képként látja, ami egyre jobban elhalványul.
Az útnak vége volt, mintha elvágták volna. Nincs tovább a sötét szakadékon kívül semmi, amin járni lehetne, így a megérzéseire hagyatkozott és bement az első házba, amelyet látott. Az ajtó nyikorogva csapódott neki a falnak, világosságba áztatva az előszoba sarkát. Halkan koppant a cipője, kezével megfogta az ajtó kilincsét, s úgy baktatott beljebb, egyre távolabb kerülve tőle. Ahogy a konyhába lépett, újjá színeződött a világ: újra egy úton volt, de ezen az úton volt világítás: bár nem oszlopokban, csupán lebegtek a semmiben, a lélek átlátszó lábát pedig valami vonzotta, valamilyen kisugárzás, ami azt éreztette vele, hogy arra kell tartania. A sétát hamarosan kocogás váltotta fel, s hamar rá is talált a mágnesként működő színkavalkádra, ami kegyetlenül beszippantotta. Ő viszont nem ellenkezett, tűrte a folyamatot, közben erős, mély hang szólalt meg felette:
- A te időd nem most járt le, neked még dolgod van a Földön.